Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)

II. A POLITIKUS HERMAN OTTÓ

álláspontra helyezkedett, szabályozzon úgy a törvény, hogy csak a legvégső esetekben lehessen a katonaságot kivezényelni, azt is csak szigorúan meghatározott rend szerint. 1883. május l-jén már a csendőrségről [81—84:42.] szóló törvényjavaslatot pártja nevében nem fogadta el. Érdekes megjegyzést tett a miniszterelnökre: Valahányszor ellátogat az Alföldre, „valahányszor az Alföld szabad levegőjét szívja, csak egy-két napon át, ez bizonyos szittyaságot kölcsönöz az ő felszólalásainak". A maga és pártja álláspontját — többek között— így indokolta:„Én kijelentem, hogy én a zsandárságnak, a zsandár intézménynek centralisticus jellegénél fogva semmi alakban barátja nem vagyok és nem is lehetek." Hátrább ismét megfogalmazta álláspontját: ebben már általánosabban fogalmazott: „Én a központosítás minden formáját elutasítva magamtól, ezen törvényjavaslathoz nem járulhatok hozzá. ..." Az 1882. évi állami költségvetés tárgyalásánál (január 20.) így jellemezte a valóságos közállapotokat: „Méltóztassanak kimenni az utczára és látni fogják, hogy azok, a kik iszonyatos nagy késsel az oldalukon sétálgatnak, csinálják elsősorban a prostitutiót. Ezek és azután jönnek bizonyos kuruzslók, banyák, a kiknek rettenetes mesterségük van, ti. az, hogy a csirát gyilkolják meg." (A csiragyilkos alatt a magzatok elhajtását értette.) Kritikusan szólt a fegyházakat rendezni szándékozó törvényjavaslatról is [81—84:69.]. A legjelentősebb belpolitikai beszédeit az ország függetlenségével kapcsolatos elemzések során már említettem. Radikálisnak minősíthető belpolitikai nézeteit tetten érhetjük az ország közigazgatását, annak reformját, illetőleg átalakítását szorgalmazó beszédeiben is. Itt is felfedezhetünk bizonyos ellentmondásokat is, pl. az osztrák államigazgatási befolyás, illetőleg a kormányzat központosító intézkedései ellen Herman Ottó is arra kényszerül, hogy a régi magyar megyei önkormányzatot támogasssa, s ezzel hárítsa el a centralizáló változtatásokat. Ez így ömagában minősíthető retrográd lépésnek, de általános összefüggésében érthető, és más megítélést kíván. Lássunk idevonatkozóan néhány példát: A szegedi királybiztost az árvíz után odarendelt különleges közeg tevékenységét a kormányzat 1881. után is fenn akarta tartani, Herman Ottó, arra hivatkozva, hogy már befejezte a rendkívüli állapotok rendezésére vonatkozó feladatát, át kell adni minden helyreállítási ügy irányítását a helyi önkormányzatnak [78—81:18.; 81—84:32.]. A magyar felsőház reformjának képviselőházi tárgyalása alkalmával, (1885. február 12-én és 1893. december 9-én) mindkét alkalommal a felsőház fenntartása ellen foglalt állást [84—87:12.; 92—97:9.]. Csak a választott népképviselet jogosságát ismerte el, és ellen volt minden, születésen alapuló jogosultságnak. Nem támogatta 1885-ben (december 7., 9.) a képviselőházi ciklus meghosszabbítását sem öt évi időtartamra [84—87:17.], s az ellenzék elleni lépésnek tekintette a tervezetet, amely Szegeden a választókerületek átszerkesztését tervezte [78—81:19.]. 1884. október 28-án egész beszédét a közigazgatásnak szentelte [84—87:1.]. Sürgette a betelepült zsidó lakosság jogállásának rendezését; szólt a főrendiházról, a választási rendszerről, s érdekes megjegyzést tett a már akkor érezhető túlzott centralizmusról. Ellenezte Budapest erőteljesebb fejlesztését más városok ellenében. Észrevételezte az államigazgatásban az ún. kinevezéses rendszert, amely mindenütt a jogászok alkalmazását preferálta. Megdöbbenést keltett, az akkor már 50 éves Herman Ottó megjegyzése: „Magyarország közigazgatása a megyékben, városokban mindenütt ki van szolgáltatva éretlen