Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)
HERMAN OTTÓRÓL ÉS A KÖNYVRŐL
madártani intézetét, a Magyar Ornitológiai Központot, s az idevonatkozó tudományos eredmények közreadására két folyóiratot alapított: Aqulia; Természetrajzi Füzetek. A zoológia, elsősorban a halászat tanulmányozása juttatta el Herman Ottót a magyar ősfoglalkozások (e szót is ő alkotta!) néprajzi kutatásához. Elsősorban az ősi halászati eljárásokat és a pásztorkodás hagyományos eszközeit és eljárásait tanulmányozta, de foglalkozott a magyar népművészet és népi építészet egyes vonatkozásaival is. A magyar halászat hagyományos eljárásainak és eszközeinek tanulmányozásához, a Természettudományi Társulat megbízásából, 1883-ban kezdett hozzá. Az ország különböző tájain gyűjtött eszközanyagát az 1885-ös Országos kiállításon mutatták be, kutatásainak eredményeit 1887-ben két kötetben adta közre A magyar halászat könyve címmel. A magyar néprajztudomány első nagy monográfiája igen nagyjelentőségű, ennek kapcsán dolgozta fel Munkácsi Bernát A magyar népies halászat műnyelvét, illetve kezdett hozzá a másik óriás, Janó János A magyar halászat eredete (1901) munkájához. 1891-ben a Magyar Néprajzi Társaságban — amelynek mindvégig tagja, egy időben elnöke előadást is tartott Magyar pásztoremberek remeklése címmel. 1892-től az Alföld számos táján, illetőleg a Bakonyban tanulmányozta a pásztorok életmódját és eszközeit. Az 1896-ban megrendezett Millenniumi Kiállítás részére összegyűjtötte a magyar pásztorkodás építményeit, viseletét és eszközanyagát is. A magyar ősfoglalkozások Herman Ottó gyűjtötte két nagy együttese napjainkban a Magyar Néprajzi Múzeum világhírű gyűjteményét gazdagítja. Néprajzi kutatásait több kötetben és többször tíz tanulmányban adta közre. Itt csak könyveiből említek: A magyarok nagy ősfoglalkozása. Előtanulmányok (1909), A magyar ősfoglalkozások köréből (1899), Ősfoglalkozások; Halászat, Pásztorélet (1896). E rövid emlékezésben is említeni kell a nemzetközi porondon is máig egyedülálló munkájáról; a halála évében, 1914-ben megjelent, 798 oldalas pásztorszótárát, A magyar pásztorok nyelvkincse-i. Nemzetközi jelentőségű régészeti tevékenysége is, bár tulajdonképpen egyetlen érdekes leletegyüttes magyar és német nyelvű publikálására vállalkozott. 1892-ben Miskolcon párttársa, Bársony János ügyvéd házának alapozásakor három szokatlan alakú kőeszközre bukkantak. A tárgyak egyikét az építtető eljuttatta Herman Ottónak, aki annak hatalmas jelentőségét azonnal felismerte. 1876-ban Budapesten rendezték meg a Nemzetközi Embertani és Ősrégészeti Kongresszust, amelyen már bemutatták a jégkorszak ősemberének hazánkban korábban előkerült leleteit, amelyet azonban a külföldi szakemberek nem fogadtak el. Ebbe a vitába robban bele 1893-ban Herman Ottó tanulmánya a miskolci paleolitikus leletekről magyar és német nyelven. Tudósunk megállapításai évtizedekig tartó heves vitát nyitott meg, amelybe már más magyar kutatók is bekapcsolódtak. A szenvedélyes, nemzetközi vitát végül is két dolog döntötte el Herman Ottó és a magyar kutatók számára; előkerült Miskolcon, a Petőfi utcában egy csodálatos szépségű, néhány centiméteres nyílhegy, amelyet a nemzetközi tudományos közéletben Petőfi utcai nyílhegy névvel tartanak számon. Ezt az igen finom kidolgozású jáspisopál paleolitikus leletet egy bécsi tudományos folyóiratban, 1906-ban publikálta Herman Ottó Zum Solutréen von Miskolcz címmel. Századunk első évtizedében pedig — Herman Ottó kutatásai nyomán megindult a bükki barlangok, közöttük a Szeleta-barlang feltárása, s az ott előkerült világhírű leletek azután véglegesen eldöntötték a vitát.
