Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)

III. HERMAN OTTÓ KÉPVISELŐHÁZI BESZÉDEI

be nem bizonyítható, ez egyszersmind rámutat arra az útra és arra a módra is, a mely az egyetlen, a mely csakugyan segítséget nyújthat. ... 1892—97. 37. Szeged újjáépítésének tapasztalatáról és a házadóról 1896. június 28. KN. 1892—1896. XXXIII. 473-475. [473] T. ház! (Halljuk! Halljuk!) A t. ház engedelmével mindenekelőtt egy megjegyzést kivánok tenni a törvényjavaslat előadójának tengapi bevezető beszédére. (Halljuk! Halljuk!) Nekem konstatálnom kell azt, hogy úgy a t. előadó úr, valamint az utána felszólalók mind kiváló súlyt fektettek Budapest fő- és székváros ügyének előmozdítására. Senki sincs jobban meggyőződve nálamnál, hogy egy ország fővárosa a törvényhozás részéről is kellő figyelembe kell hogy részesüljön, mert ez fontos dolog; de azt a kizárólagosságot, a mely ezen a téren folyton-folyvást mutatkozik a törvényhozásban és a társadalomban, (Igaz, a szélső baloldalon.) azt én nemzetpolitikai szempontból nem hagyhatom megjegyzés nélkül. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) A nemzetnek okvetlenül egyik főérdeke, hogy a fő- és székvároson kivűl mentül több és minél hatalmasabb góczpont keletkezzék, különösen azon városok között, melyekről elmondhatjuk, hogy a magyar állameszmének valósággal oszlopai. (Helyeslés a szelő baloldalon.) Azt a czentralisztikus irányt, mely különösen a főváros-irányában nyilatkozik, hogy tudniillik mindent magába akar foglalni, legyen az az ő specziális, lokális érdeke, legyen az nemzeti kulturális érdek, azt nekem határozottan roszszalnom kell. Mert ez az irány már odavezetett, t. ház, hogy a nemzetnek sok szellemi kincse konczentrálva van az ország fővárosában és nem kell más egyéb, csak a tűzvész vagy más katasztrófa és a nemzet elveszti azt a kincsét, melyet oly nehezen gyűjtött és melyet nem nélkülözhet. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Én, t. ház, csak általánosságban akarok ráutalni arra, hogy nemcsak Magyarország, hanem más nemzetek történetében is számtalanszor fordult elő az, hogy annak közhatóságai és közintézményei, azok, a kik a nemzetet képviselték, kénytelenek voltak az ország fő- és székvárosából eltávozni és ekkor kellett olyan fejlett municzipum, mely őket befogadja s mely lehetővé tegye, hogy a nemzet sorsát tovább is inézzék. Tehát kijelentem határozottan, hogy nem ellenséges indulat a fővárossal szemben, hanem tisztán nemzeti érdek az, mely erre a megjegyzésre késztet. (Helyeslés a szélső baloldalon.) A másik dolog, t. ház, a következő. Hogy midőn én ennél a szakasznál kizárólag Szeged város [474] érdekében felszólalni és ehhez a szakaszhoz egy módosítást ajánlani akarok, eleve is kijelentem, hogy az országgyűlés mai stádiumában könnyen abba a gyanúba keveri magát a képviselő, hogy személyes vagy pártpolitikai érdek vezeti. Méltóztassék tudomásul venni, hogy engem sem az egyik, sem a másik nem vezet, hanem vezet az erkölcsi kötelességérzet, még pedig azon az alapon, hogy engem Szeged város második kerülete 1879-ben a város romjain választott meg képviselőjévé. Tehát akkor, mikor egy igazán világraszóló katasztrófa által a tövig le lett rombolva. Én tehát láttam a lerombolt várost és figyelmmel kisértem azóta a fejlődő várost is, és épen ezért kivánok mindenekelőtt arra súlyt fektetni, hogy Szeged várost most még nem lehet a törvényalkotásban olyannak venni, mint a többi várost, mely bizonyos anyagi vagy kulturális állapotból egy magasabbra törekszik, hanem még mindig úgy kell Szeged állapotát felfognunk, hogy egy nagy katasztrófa következtében elpusztult városnak meg kell adni azt, a mi az újjászületéséhez okvetlenül szükséges. A t. ház tagjai közül azok, a kik már akkor is a képviselőház tagjai voltak, a mikor a katasztrófa bekövekezett, egy érzet behatása alatt állottak, mely egészen indokolt volt, ez az érzet a „bis dat qui cito dat"-ban nyert kifejezést, midőn az alföldi magyarság egy nagy városának lakossága igazán a végnyomorba volt sülyesztve, akkor sokat okoskodni nem is lehetett, hanem meg kellett adni az eszközöket arra, hogy a város a katasztrófa legalsó fenekéről egy fokkal emelkedjék fel. És meg fogják engedni azok, kik akkor a törvény alkotásában résztvettek, hogy ti. az 1880 : XVIII. tcz. megalkotásánál az egész törvényhozás optimisztikusan vette a dolgot és azt hitte, hogy majd lehetséges lesz egy magyar várost tíz év alatt egy ilyen katasztrófából alaposan kiemelni. Hát, t. ház, ez az 1880 : XVIII. tcz., az állami házadó tekintetében is engedményeket tett. Ma már nem helyeselhetném azt az eljárást, melyet akkor követ-