Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)

III. HERMAN OTTÓ KÉPVISELŐHÁZI BESZÉDEI

Én azt gondolom, hogy ez revanche volt. De ezt a revanche-ot önként nem vettem volna magamnak a világ minden kincséért sem, de miután a minister ur oly jóakaratúlag belebiztatott, talán azért is, mert azt hitte, hogy biztatása inkább zavarólag fog rám hatni, a miben azután csalódott, mert én értek az inductióhoz és igy engem a demonstratiók meg nem tévesztenek: hát mégis csak megboszultam magamat. T. ház! Azzal szemben, a mit kifejtettem, hogy a tendencita a honvédség tekintetében az, hogy mindinkább és inkább osztrákká alakittassék s hogy azután a közös hadseregnek megérleltessék, szemben áll az előadó umak egy kijelentése, mely a mult év óta egy kissé gyanús szint kezd ölteni, nem e padok tekintetéből, hanem abból a tekintetből, a mi a túlsó oldal inspiratiójaként ebből a házból kisugárzik és ez az, hogy midőn a t. minister ur határozottan át akarja formálni a honvédséget egy közös intézmény, a közös hadsereg kaptájára, ugyanakkor előáll az előadó ur és azt mondja, hogy a honvédség alapja a nemzeti genius. T. ház! Én kifejezem legmélyebb sajnálatomat [175] az iránt, hogy itt a valósággal találkozunk azzal a szellemmel, a melyről ma már kétségtelen, hogy a rectio szellem, a mely még leplezve van ugyan, de már érezhető; (Helyeslés a szélső baloldalon) és hogy a t. minister ur akkor iparkodik belejátszani a költségvetési törvénybe alkotmányellenes dolgot, a mikor tudja, hogy az egész oppositio egy hosszú harcz után végre bizonyos időre kimerült a harcz eszközeiben. 1887—92. 8. A közoktatásról 1890. január 24. KN. 1887—1892. XV. 267—271. [267] T. ház! Felfogásom és érzetem szerint tartozom a háznak azzal a tisztelettel, hogy a vallás- és közoktatásügyi tárcza költségvetésének általános vitatásánál ne hozzak elő olyan tárgyakat, melyeknek helye inkább a részletes tárgyalásnál van, (Helyeslés) kerüljem azt annál inkább, mert tagadhatatlan tény az, hogy az általános vita folyamán főfontosságú, nagy fontosságú kérdések vettettek fel. ... [268] Hát, t. ház, én különösen egy dolgot emeltem ki, a melyre fősúlyt kivánok helyezni. Ez volt a budapesti tudományegyetem kérdése, különösen pedig a leczkepénz kérdése. A t. miniser ur oly határozottan és világosan nyilatkozott ebben a kérdésben, hogy én ezennel kijelentem, hogy ezt a dolgot most tovább bolygatni tőlem nem volna sem illedelmes, sem okos dolog. Meg fogom várni azt, hogy a t. minister ur a megoldás tekintetében mit fog annak idején proponálni a törvényhozásnak, ettől függ ítéletem. És midőn mindössze csak ennyit fejeztem ki e dologról, sajnálatomat fejezem ki, hogy a t. minister ur most, midőn a tanszabadság kérdéséről beszámolójában nyilatkozott, nem fejezte ki magát azzal a szabatossággal, a melylyel a közoktatásügyi bizottságban élt, midőn tudniillik a tanszabadságot definiálta. A tanszabadság kérdése a budapesti egyetemen véghetetlen fontos; mert ez a hivatott factorok részéről magyráztatik különbözőképen. A t. minister ur a közoktatásügyi bizottságban azt mondta, hogy a jövedelmi kérdés egyáltalában semminemű szerves összefüggésben nincs a tanszabadsággal. Ezt én aláirom. A tanszabadságot pedig a tanárral való tekintetből akként definiálta, hogy a tanár szabadon kutathat és szabadon taníthat. E kijelentést, sajnálom, nélkülöztem beszámolójában. (Ugy van! balfelől.) A tanszabadságnak második része a hallgatóság tekintetében szerinte az, hogy egy bizonyos letett tandíjért hallgathasson a tanuló bármely tárgyat bárkitől. Ez valósággal tanszabadság és erre nézve legfőbb óhajtásom az, hogy ez idővel oda fejlődjék, hogy nemcsak az érettségi vizsgával birok, hanem minden, a tudásvágytól áthatott ember szabadon hallgathassa az egyetem előadásait; (Helyeslés) mert a ki figyelemmel kiséri más nemzetek (Halljuk! Halljuk!) nagy tudósainak, azon férfiaknak életrajzait, a kik epochát alkottak az illető nemzet culturájában, sokszor az emberiségében is, azt fogja találni, hogy épen az oktatás forrásaihoz való könnyű hozzáférhetés volt az, a mi a szikrát tűzre és lángra lobbantotta s utoljára azzá fejlesztette, hogy az illető nemzet dicsőségére, büszkeségére, sőt az egész emberiség hasznára nagy dolgokat és nagy tetteket művelhetett. (Helyeslés balfelől.) ... Összeülnek Magyarország irói s rendkivül siralmasan panaszkodnak, hogy a magyar szépirodalom munkáinak nincs keleté. Felszólítok minden embert, tegyen egy sétát Budapest városában, a mely jelenleg a magyar cultura középpontja és nézze meg a könyvárusok kiraka-