Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)

III. HERMAN OTTÓ KÉPVISELŐHÁZI BESZÉDEI

csak olyanokat, a melyek indifferentek vagy határozottan kormánypártiak, bele vinni. Látom, hoy rázzák fejőket. Ha kimentek ebből a teremből, világosan be lehet bizonyítani, hogy a ki politikai álláspontjához hűtelen lesz — ezt maga a t. ministerelnök ur bizonyíthatja — ministerelnökké válhatik, a ki kisebb körben teszi azt, lehet földmivelési minister, a ki lassanként húzódik át, lehet államvasuti igazgató, a ki még lassabban teszi ezt, lehet egyetemi tanár. (Igaz! Ugy van! a szélső balon.) De a ki felemeli szavát és megteszi azt, mit tennie szent kötelessége, az ki van tagadva Magyarország közéletéből. ... 1884—87. 34. A büntetésvégrehajtási intézetekről 1887. január 28. KN. 1884—1887. XIV. 299—300. [299] T. képviselőház! Én igen szivesen vettem volna azt, ha az igazságügyi bizottság előadója másnemű érvelést választott volna és másképen iparkodott volna a házat meggyőzni arról, hogy ezen törvény javaslatban kitűzött czél valóban üdvös és valóban hasznos: óhajtottam volna, ha a háznak egy más statistica terjesztetett volna elő, a mely nemcsak a foglyok számáról és az épületek elégtelenségéről beszél, hanem felvilágosítást a felől is, hogy a javító intézeteknek milyen hatásuk van magukra a fegyenczekre, azokra, a kik büntetésbe estek és onnan kiszabadultak. Óhajtottam volna, ha felvilágosítás adatott volna a háznak a viszszaesések tekintetében is. Mert egészen objective ítélve meg a t. előadó umak indokolását, tökéletesen azon benyomást nyeri az ország, mint ha Magyarországon más feladat nem volna, mint a fejlesztés útjára lépni a börtönök, a fegyházak tekintetében. Én egész őszinteséggel kimondom, hogy a javító rendszerben nem hiszek oly általánosságban, minőben most azt az álhumanismus feltüntetni iparkodik. Nem hiszek, nem hihetek. Nem hihetek pedig az emberiség iránt táplált tiszteletnél fogva, felfogván a dolgot akképen, hogy a bűnösök nagy része tévedésből esik bűnbe s ez javító-intézetre nem szorul, a bűnösök legnagyobb része pedig oly okoknál fogva, melyekre nézve a mi javítóintézeteink keveset segíthetnek — lesz bűnössé és annak meg is marad. És ha a javítás kérdését veszem tekintetbe s azt nemcsak jogi, törvényességi elítélési tekintetből veszem, akkor a javítás módját csak egy formába képzelhetem és pedig a cultura, különösen a népoktatás fejlesztésében. Ez az egyedüli mód, mely arra vezet, hogy esetleg az erkölcsök javítását vigyük be a társadalomba. (Helyeslések a szélső baloldalon.) Másik mód az, hogy az államháztartás akképen vezettessék és általában az intézmények akképen kezeltessenek, hogy a nyomor szűnjék meg és a ki az igazságot keresi, azt meg is kaphassa. Már egy esetben felhoztam itt azzal a humanismussal szemben Bakunin mondását, ki azt mondotta, hogy egész Európában tulajdonképen börtön nincs másutt, csak Oroszországban, de ő biztosít mindenkit arról, hogy a ki akár mint bűnös, akár mint ártatlan, orosz börtönbe került, az életének többi részében iparkodik, hogy soha többé börtönbe ne jusson. Ha szigorúan veszszük, itt a bűnösök iránt a humanismus hivatik fel, akkor, mikor a társadalomban ezrek meg ezrek ártatlanul szükséget szenvednek, nyomorban sinylenek és sokszor a nyomor az, a mely őket a bűnre nemcsak csábítja, de kényszeríti. (Ugy van! a szélső balon.) Az éhség végre arra vihet egy embert, hogy kenyeret lopjon, akkor, mikor a legbecsületesebb törekvéssel nem képes azt máskép megszerezni és ez képes gondolkozóba ejteni az embert. Jellemző, hogy az előadó ur ugy ajánlotta a törvényt, hogy a büntetési rendszert fejleszteni kell és e fejlesztésre vonatkozólag kimutatta a fegyházakban és börtönökben levő rabok nagy számát, melyet most elhelyezni nem lehet. És mi a remedium? Az, hogy fegyházakat, börtönöket, [300] tolonczházakat kell országszerte építeni. No én ez irányban a nemzet javítását nem keresem. Nekem az egészen más uton-módon kell. Igenis elismerem, hogy a társadalomnak joga van az ellene elkövetett bűnöket megtorolni, hogy a megtorlás igazságos legyen, hogy soha se menjen túl azon a mértéken, melyet a humanismus parancsol, de a fejlődés tekintetében csak egy factort ismerek és ez a vagyonosság megalapítása, helyes közoktatás és helyes népnevelés. Ha nékem azon értelemben felvilágosítás adatik, hogy ezen intézmények valósággal fejlesztem! fognak, meg vagyok győződve hogy törvényjavaslatokkal nem fognak többé a képviselőház elé jönni és nem fogunk megszomorodni oly látványon, a milyenben részesülünk Aszódon, hogy egy tönkremenet iparte-