Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)

III. HERMAN OTTÓ KÉPVISELŐHÁZI BESZÉDEI

a mellére rendet kell akasztani, hogy külsőleg is a miénknek kitüntetve legyen, hogy ő a mi hivünk, de mi jut belőle a feleségének, ha annak is befolyása van? Legyen tehát a férfi királyi tanácsos, mert akkor a felesége is rányomathatja látogatójegyeire: nagyságos királyi tanácsosné. (Derültség. Ugy vanlí Ugy van! a szélső balon.) T. ház! Azok, a kik valósággal a magyar caractert képviselik, mindenkor és mindenha a legtökéletesebb közöny nyel, hogy ne mondjam megvetéssel viseltettek az összes rendjelek és czímek iránt. Hogy praegnans példát hozzak fel, a magyar typus valüságos kifejezője mindenesetre Deák Ferencz volt, a ki nem fogadott el rendjelet. Másik volt Arany János, a ki fájó szívvel, csakhogy meg ne sértse a Felséget, elfogadta ugyan, de soha mellére nem tette. (Ugy van! a szélső balon.) S constatálom t. ház, hogy igenis történtek és történnek kisérletek mindenütt, hogy még a magyar tanyai világ famíliái, kékben járó embereinek mellére is oda akasztják a koronás arany vagy ezüst érdemkeresztet, szintén a választások táján, hogy bizonyos áramlatokat meghonosítsanak. De tapasztalatból tudom t. ház, hogy azok a szegény emberek, a kik a külső kitüntetést elfogadják, az igazi magyar emberek részéről mindig megszólás és nevetség tárgyává tétettek. (Ugy van! a szélső balon.) Én, t. ház, különös súlyt kívánnék még fektetni egyre. Thaly t. barátom felemlítette a Lipótrendet, melyre nézve teljesen igaza van, mert histórián alapul s nem egyénekre vonatkozik. A magam részéről felemlítem a vaskoronarendet, midőn magyar emberek kétfejű sassal mellükön járnak [107] a társadalomban szerteszét. Oly rend, mely még ahhoz oly nemességet is osztogat, milyet a magyar közjog nem ismer, a lovagságot. A magyar közjog nem ismer lovagokat, de a magyar társadalom ismer iparlovagokat (Ugy van! a szélső baloldalon) s a mint egyszer már más helyen is megmondtam, ismeri a magyar irdalom Katona drámájából a lézengő rittereket. (Ugy van! a szélső baloldalon.) A magam részéről ismételve kijelentem, hogy kitüntetésre semmit sem adok, s katonaira, sem másneműre. A ki kötelességét teljesíti, érje be azon tudattal, hogy kötelességét teljesítette, ez az ő érdemének jutalma, a többi kitüntetés semmi. Rám nézve elég, hogy a kinek mellén rendjelet látok, vagy látogató-jegyén különféle czímeket, hogy arról azt tartom, hogy óvakodjál magyar ember tőle, mert ez nem veled jár, hanem csupán érdekeket szolgál. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) 1884—87. 4. A közegészségügyről 1884. december 11. KN. 1884—1887. II. 127—130. [127] Még a tegnapi napon is eltökélt szándékom volt az, hogy — nem az általános vita meghosszabbítására, a mivel a túloldalon sokan ezen oldalt czélzatosan vádolják — hanem tárgyilagosan egyedül és csupán a közegészségügyi kérdéssel fogok foglalkozni. A közegészségügy kérdése, ha valaha, ugy most bir kiváló fontossággal, midőn a belügyministerium kimutatásai szerint a halandóság óriási számai vannak kitüntetve és fölvetése indokolva van akkor, midőn legalább az eddigi tapasztalatok szerint ki nem kerülhetjük azt, hogy Magyarország a jövő évben egy iszonyatos járvány által legalább is érintetik. ... [128] T. ház! A krisztusi legendának van egy gyönyörű képe, a mely a képzőművészet legnagyobb mestereit mindig ingerelte, hogy azt megörökítsék. E kép az, midőn az üdvözítő a gyermekeket magához veszi, magához szólítja, azt mondván: „övék a mennyeknek országa." Ennek a legendának t. képviselőház, mindenesetre igen mély értelme van, mely az embernek nemcsak kedélyét érinti, hanem az embert gondolkozásra készteti, hogy mit jelent ez egyáltalában: gyermek, és mit jelent az: a gyermekre szemünket vetni, azt felkarolni, hogy az ő hivatását, a mely születésével kezdődik ezen földön, betöltse. Már t. képviselőház, a kik elolvassák a magyar közoktatásügyi ministemek az idén kiadott jelentését és ottan azt az irtóztató számot észreveszik, mely szerint az iskolaköteles gyermekek száma teljes 43,000-rel csökkent az utolsó évek alatt, a ki elolvassa a t. belügyminister ur jelentését, melyből kitűnik, hogy 100 ezerrel kell számítani azoknak a kisdedeknek elpusztulását, kik bizonyos zsenge korban vesznek el, hát a t. képviselőház azt kénytelen ugy értelmezni, azt a szép krisztusi legendát: az állam annyira hanyagolja el a közegészség ügyét, hogy a kisdedek 100 ezrivel menjenek oda a menyek országába. Pedig az csak akként értel-