Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)

III. HERMAN OTTÓ KÉPVISELŐHÁZI BESZÉDEI

eket télvíz idejében meleg ruhával el fogja látni. Én megjelentem az ünnepélyen, ahol hetven szegény iskolás gyérnek részesült felruháztatásban. Szilágyi Dezső t. képviselőtársam szintén ott volt és szónoklatával hozzájárult az ünnepély emeléséhez és én kiállítottam neki azt a bizonyítványt, hogy midőn beszédét mondta, hangján a megindulás észrevehető volt. Mind el voltak ragadtatva, mind meg voltak elégedve, csak én tettem kifogást mert én azt mondtam az ünnepély elnöknőjének, hogy igenis ezen szegény gyermekek ütöttek-kopottak de mégis van annyi ruházatuk, hogy megvédi őket a hideg elien, ám de én meg tudom mutatni, hogy 24 óra alatt kétszer ennyi gyermeket állítok elő, akik félmeztelenek és annyi ruházatuk sincs, hogy nem az iskolába, de még az utczára sem mehetnek. Erre azt a feleletet kaptam, hogy „a mi egyletünk fájdalom csak annyi pénzzel rendelkezik, hogy kénytelen csak azon gyermekeket gyámolítani amelyek már iskolába járnak, a félmeztelenekre fájdalom már nem jut." Már magában az t. ház, ami nemcsak Budapesten, hanem országszerte ismétlődik, hogy a társadalom kénytelen bevallani, hogy az ő jótékonyságából nem telik, hogy a tényleges nyomort enyhítse, már ez is elegendő, hogy gondolkozásba merüljön az ember az olyan mozgalommal szemben, a mely felgyüjti a társadalom fdléreit, egy még csak majdan készítendő nyomor számára. Egy másik forrás amely magában foglalja egyikét a legsúlyosabb vádaknak, a mely a magyar nemzet, a kormány, a társadalom ellen felemelhető, ime itt nyugszik a belügyminister ur kiadványában, a mely a közegészségügyről szól, és nyugszik egy más munkában, ahol egy kötelességtudó [215] orvos összeállította statístikailag Magyarország gyermekeinek halandóságát. Hiszen maga a közoktatási minister ur indíttatva érezte magát a halandóság megdöbbentő adatai következtében, hogy nyilt levelet intézzen egyetemünk egyik tanárához, hogy vesse fel mik legyenek ezen halandóság tulajdonképpeni okai. A hivatalos statistikai adatokon alapuló összeállítás, melyet dr. Veselovszky adott ki, igy szól: „különösen pedig öt éven aluli gyermekek halandóságának jelen állapota a lehető legrosszabb, amennyiben az még hat százalékkal nagyobb, mint Spanyolországban, mely a külállamok között legnagyobb halálozást mutat." És a 2. pontban, t. képviselőház, vajon mit mond? Azt mondja: „egyetlen megyénkban vagy törvényhatósági joggal felruházott városunkban sincs oly gyermek — elhalálozás, a 75 szabad királyi és királyi város közül pedig csupán Illyefalván mely csak némileg megközelítené az európai átlagos elhalálozást." És az ókorra nézve t. képviselő ház — s ez a voltaképeni súlyos vád — az orvos azt mondja a többi közt: „ legnagyobb része a gyermekeknek azonban kedvezőtlen külső életviszonyok következtében hal meg." Mint ezt egy egész táblán irtózatos számokkal is mutatja. Én, t. képviselőház nehogy türelmüket kifáraszszam elállók attól, hogy a számokat idézzem, egy előkelő tudós testületnek kiadványa magában foglalja, a bírálat hozzászólhat, én most egészen más irányba megyek t. képviselőház. Bárhova és bárhova tekintünk, figyelemmel kisérve a törvényhozás munkálkodását, olyan szint vesz az egész mozgalom, hogy itt mindent csak annak a borzasztó molochnak, a háborúnak s az ember áldozásnak van szánva. A nép adója elsősorban fegyvergyártásra használtatik fel, a nép vére elsősorban katonáskodásra használtatik; felhasználtatnak minden féle czimen olyan dolgok érdekében, amelyet minden érző szivü ember csak visszautasithatni, csak kárhoztatni tudhat. És most jönnek önök, a maguk vöröskeresztjével és az emberiség jótékonyságát már puskapornak kezdik nézni, hogy ezt majd felfogják önök gyűjteni mint a puskaport és a golyót és a mikor fel van gyűjtve, akkor azt mondja a vöröskereszt-egylet elnöke: „Fölséges uram, a jótékonyság szervezve van, a ti tábornokaitok már most apríthatnak, a nyomort mi ebből a pénzből majd enyhíteni fogjuk." Hát ez a vöröskereszt voltaképi jótékonysága és rendeltetése, akkor, mikor az ország visszhangzik a nyomorultak jajgatásától, melyekre nézve a jótékony intézetek kénytelenek megmondani, hogy ezt már enyhíteni a mi tehetségünkben nem áll. És vajon mi az az ut, melyek azok az eszközök, a mikkel ez az u. n. jótékonysági czél propagáltatik s melynek czimén még azt a kevés jótékony mozgalmat is, melyet a mi jótékony nőegyesületeink országszerte a tényleges nyomor enyhítésére irányoznak, még azt is megmételyezik? Mert hisz sorban átalakulnak a localis jótékony egyletek vöröskereszt-egyletifiókká, hagyják az özvegyeket, árvákat, nyomorékokat, hogy felgyüjtsék a majdan készítendő nyomor számára a jótékonyság filléreit. Elsősorban felingerlik a gondolkozni nem tudó vagy nem akaró férfiak hiúságát és becs-