Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)
II. A POLITIKUS HERMAN OTTÓ
kigyúl, az összes vasfüggönyök nem érnek semmit." Beszédében hivatkozott még egy amerikai fa épület és egy budapesti cirkuszépület tűzkatasztrófájára is. Mind ezek után a tűzmentes és modern felszerelések elsősorban a vassszerkezetek alkalmazását szorgalmazta. „Mert mi most vaskorszakban élünk. Látjuk állami indóházunkat, mostani kiállításunkat, látjuk, hogy olyan helyen, hol tűzzel folyamatosan működnek, absolut biztonság uralkodik" [84—87:14.]. Egy évvel később a művészeti és kulturális intézmények állami irányításának kettősségét tette szóvá. Egyes intézmények a belügyminisztérium, mások az ipari, illetőleg a kultuszminisztériumhoz tartoznak [84—87:20.]. Egy évvel ezután a szinházak irányítását és a színészek helyzetének gondjait vetette fel a tisztelt ház előtt. Vitatta az intendánsi rendszer bevezetését, s felvetette a színházi stílusok változását is: „A magyar színművészet főleg szavaló művészet volt, a mely nagy nemzeti missiót teljesített, figyelemre méltó szemléletmódja: Az ország megváltozott társadalmi és politikai életének tükröződnie kell a művészetekben és így a színházakban is. ... legjobb meggyőződésem szerint a magyar színészet ügyét, tehát az operáét is nem az intendáns-kérdés szempontjából, se a jelenlegi pénzügyi bajok szempontjából, hanem a fejlődés szempontjából kell megítélni..." [84—87:36.]. 1895-ben — a belügyminisztérium költségvetése tárgyalása kapcsán — vetette fel a szinházak költségvetésének gondjait. Úgy tűnik, hogy az alap probléma akkor és napjaikban is hasonló: , A ki a színházaknál lépten nyomon jelentkező bajokat veszi, különösen pedig azt, hogy nem fizetik ki magukat semmikép sem, hogy az óriási szubvenció daczára mindig deficitben vannak..." Mivel „a szinházak a belügyminisztériumhoz vannak beosztva", hiány esetén kormánybiztost rendelnek ki az intézményekhez. Ezek pedig nem a szinházak érdekeit fogják előtérbe helyezni. Említi azt is, hogy még a fővárosban, noha „félmillión túl a lakosság száma", mégsincs olyan polgárság, amely el tudná tartani a színházakat. Beszédében szót emelt az ország nagyvárosaiban működő színházak érdekében is [92—97:20.]. Számos más kérdést is felvetett a képviselőházban hosszú tevékenysége során: 1884-ben érvelt az írói és művészi szerzői jogokról; 1882-ben a felállítandó Petőfi szoborról; igen sokszor, pl. 1894-ben a honfoglalás ezeréves évfordulójának megünnepléséről. Ez utóbbi rendezvényeinek tevékeny részese is volt, ő rendezte pl. a Városligetben, az Annonimus-szobor mögött álló fa vadászkastélyban a történeti vadászati eszközöket és a pásztoréletet bemutató kiállítást. Ugyancsak ő gyűjtötte össze és rendezte meg az ezredéves kiállítás nagy halászati kiállítást egy külön pavillonban, amely a tó fölött, cölöpökön állt. A halászat nagyobb eszközeit pedig mellette, a vízben mutatták be. Azt hiszem érdemes megemlíteni, hogy a millenniumi kiállításokat nemcsak a nagyközönség csodálta meg, meglátogatta a kor tudományos-és közéletének számos külföldi reprezentánsa. Megállapíthatjuk tehát, hogy Herman Ottó korának nemcsak több tudományágat az európai színvonalon művelő tudósa volt, hanem sokoldalú közéleti személyiség is. Tevékenysége meghatározó volt a tudomány, az oktatás és a művészi élet terén. Alkotó tagja volt a Háznak, folyamatosan figyelemmel kísérte a történéseket, s azokra azonnal tudott reagálni. Következetes és nagyon jól tájékozott volt, beszédeit általában a tények ismeretére alapozta.
