Viga Gyula: Hármas határon (Officina Musei 4. Miskolc, 1996)
VÁLTOZÁSOK A GAZDASÁGI KAPCSOLATOK TÉRSZERKEZETÉBEN (18-20. század)
szült, négy sarkán kötőlékkel ellátott forma, amelynek legáltalánosabb elnevezése a ponyva (1. térkép), de mellette - elszórtan - felbukkan a ponyóka, plakcina, trakkos, koloncos ponyva, trakkos abrosz elnevezés is. Az utóbbiak nevüket az ugyancsak változatos elnevezésű, a vászon sarkán levő kötőlékről kapták (2. térkép). (Ebben a vonatkozásban a kolonc, trakk [elszórtan trák] és a kotronc, kotronca, katronca elnevezések domináns területei rajzolódnak ki adataink alapján, amelyek aránylag jól elválnak egymástól.) A kötőiékes ponyvák típusaiban nyugat felé a Bodrog és az Ondava határozott választóvonalnak tűnnek: a Felső-Bodrogközben - hasonlóan Zemplén magyarországi hegyvidéki területéhez - az említett ponyvák finomabb vászonból is készülnek, amelyek elsősorban piacozásra szolgálnak. 129 A Bodrog és az Ondava nyugati oldalán általában csak egyféle ponyva van, amibe - főleg Toronya és Bári környékén - a hátikosarat is bekötik a piacozáskor. (Puttonyos kosárnak nevezik említett falvainkban a hátikosarat.) Bizonyára a Bodrogköz bőséges kendertermesztésével magyarázható, hogy falvaink századunk során a ponyva egyre inkább csak az otthoni takarmányszállítást szolgálta, s a piacra finomabb vászon abroszban szállították a terhet. A Felső-Bodrogköz déli, a magyar határhoz közeli falvaiban a ponyva és az abrosz párhuzamosan, eltérő funkcióban létező hátaló ruhák. Az abroszon kötőlék nincs, viszont alkalmanként szedett csíkkal, merkeléssel, jegyzékekkel (Bodrogszentes) díszítették őket, s anyaguk gyakran volt pamutos vászon. Adataim azt jelzik, hogy az abroszban való hátalás századunkban terjedt, s elterjedése talán éppen a rendszeres piacozással függött össze: a szövés-fonás újfajta termékével igyekeztek megfelelni újfajta esztétikai igényeknek, normáknak. Ahol abroszban hátaltak, ott mindenütt használták a ponyvát is, ugyanez fordítva nem igaz. A piacra való hátalást - a teherhordó ruhák mellett - lényegében összetartozó, jellegzetes eszköztársulásnak is értékelhető tárgyak szolgálták ki. A hátra vett teher mellett - lehetőség szerint - minél több holmit igyekeztek még vinni, a gazdasági céloknak és az egyéni teherbírásnak megfelelően. A súly elosztásának szándékával is kötöttek előre is egy kisebb kosarat, ritkábban vödröt, edényt a hátaló ruha mellnél összefogott csomójára. Ehelyett, vagy emellett fél kézben még kosarat, vödröt, füles dinert cipeltek. A hátaló ruha mellett a kosarak, edények, piaci mérőedények és eszközök összeállítása és elosztása is sok tekintetben jellemző volt egy-egy kistáj vagy település népére, annak „megjelenésére". Ez persze változhatott a megtett út hosszának megfele-lően, vagy attól függően is, hogy járművön vagy gyalog mentek a piacra. A piacolók nem ritkán 12-15 km-t is megtettek, s a cipelt terhet ennek megfelelően állították össze. Ilyenkor a cipőt gyakran lehúzták, s ha az idő megengedte, mezítláb gyalogoltak a város széléig. Ha vonatra szálltak, akkor értelemszerűen nagyobb terhet vállaltak: háton, mellen és kézben akár 30-40 kg-ot is nyomhatott a csomagok összsúlya. A teherhordó eszközök azonossága mellett itt nagyon sokféle egyéni tapasztalat, „fogás", nem utolsósorban életkor, fizikai erő is szerepet játszott a teher összeállításában. Amint arra a néprajzi és a nyelvészeti kutatás már rámutatott, a cipekedőeszközök elterjedése mellett azok elnevezései is nyelvi-kulturális kapcsolatok emlékeit őrzi. Különösen érdekes vidékünkön a hátaló ruhába csomagolt, hátra vett csomag elnevezése. Paládi-Kovács Attila - nyelvészeti kutatásokra hivatkozva - felteszi, hogy az ajda, zajda elnevezések a vlach kolonizációval (is) terjedtek, ami bizonyos fokig magyarázattal szolgálhatna mind azok keleti szlovák, mind pedig ukrán/ruszin nyelvi eredeztetésé129 Dobrossy István-Fügedi Márta 1981. 135-137.
