Viga Gyula: Hármas határon (Officina Musei 4. Miskolc, 1996)
VÁNDORMUNKÁSOK - MUNKÁS VÁNDORLÁSOK
napszámos népe, de a két világháború alatt jöttek ide a kárpátaljai Nagydobronyból is. Eljártak a dobronyiak Nagybári szőlőibe is, ahol Kisbári, Vécs, Kásó és Céke kapásaival, szüretelőivel dolgoztak együtt. Kissebb kört vonzott a Bodrog jobb partján Csarna-hó szőlője, ez azonban már nem érintette a bodrogközieket. A nagyobb szőlőkben gyakorlatilag mindig volt munka, tehát időszakosan a kisparasztoknak is napszámbért biztosítottak. A már említett falvak (Kásó, Céke, Kiszte) szlováksága mellett, halványan ruszin vándormunkások emléke is él az egykori szőlőmunkások emlékezetében, ami azt jelzi, hogy a bodrogközi és a bodrogmenti szőlők éppen úgy különféle etnikumok találkozsási helyei voltak, mint Tokaj-Hegyalj a szőlőhegyei. IV. RUSZIN SZOLGALEGÉNYEK A FELSŐ-BODROGKÖZBEN Önálló fejezetet igényel azoknak az idegen ajkú szolgalegényeknek a problémája, akik szinte valamennyi bodrogközi településen kimutathatók századunk első felében, s akiknek a vándorlása, társadalmi státusa, de mindenekelőtt a magyar falvak lakosságával való viszonya, ottani helyzete az interetnikus kapcsolatok finomszerkezetébe, napi „gyakorlatába" enged bepillantást. A szolgalegények a tehetősebb parasztgazdákhoz szegődtek el egy-egy esztendőre, de - ha kölcsönösen elégedettek voltak egymással a gazda meg ő - akár többször is megújíthatták a megállapodást. Többségük 16-17 éves korában jött a Bodrogközbe, általában apjával vagy más, idősebb férfirokonnal, aki megnézte a befogadó környezetet, s megállapodott a gazdával a fizetséget illetően. Voltak persze rosszabb sorsú fiúk is, akik szöktek, vagy saját kenyerüket ették már szinte gyerekfővel - ők maguk érkeztek. A befogadó gazda is nagyobb bizalommal viseltetett azonban a legény iránt, ha amögött biztos családi háttér volt. A vándor aratók, idénymunkások gyakran maguk nézték ki gyerekeik számára a magyar parasztgazdát, akihez fiukat adták. Amellett, hogy a fiatal suhanc munkájáért ellátást és némi bért kapott, szolgálata alkalom volt a paraszti munkába való belenevelődésbe is. Nemegyszer olyan mezőgazdasági munkát is megtanulhatott, amire odahaza nem volt módja, s ennek nem elhanyagolható szerepe lehetett abban, hogy a hegyvidéki vándormunkásoknak nem volt ismeretlen a síkvidéki mezőgazdasági technika. Ezen a ponton kimutatható bizonyos hasonlóság a cseregyerek, cserelegény intézményével, az eltérő táji, gazdasági feltételek és társadalmi környezet azonban más kapcsolattípust engedett meg. A szolgagyerekek, szolgalegények esetében cseréről nem volt szó: nem tudunk arról, hogy magyar fiú, legény ment volna ruszin gazdához. Ebben az esetben a munkára nevelés, valamint a korai kenyérkereset volt a meghatározó cél, jóllehet nem vitatható, hogy a nyelv megismerésében, az új környezetben való szocializációban, a mezőgazdasági technika megismerésében számos elem emlékeztet a cseregyerekek lehetőségeire. A ruszin és a magyar vidékek adottsága, de a két népesség egész életminősége is annyira eltérő volt, hogy az nem indokolta a cserét. A ruszinság életmódja, gazdasági és társadalmi státusa, megítélése nem volt modell a magyar parasztok számára, míg fordítva ez egészen egyértelműen kimutatható. 48 48 A cseregyerekekhez összegzőén: Paládi-Kovács Attila 1988. 145-155.
