Viga Gyula: Hármas határon (Officina Musei 4. Miskolc, 1996)

A FELSŐ-BODROGKÖZ 18-20. SZÁZADI ÁLLATTARTÁSHOZ (Megjegyzések a Bodrogköz történeti ökológiájához)

Az 1912-es kataszteri térkép még csak az Eszenke délnyugati részén jelez kisebb átvágást (1907-ből), a terület nagy része az áradásoktól rendszeresen látogatott ártéri legelő, kisebb részben kaszáló. A keleti rész tulajdonosa 1929-ig a pólyáni úrbéresség, akkor adják el 400 ezer koronáért a Szmrecsányi családnak, akik hatan osztozkodnak rajta. 1912-ben - a Földhivatal tulajdoni lapja szerint - 26 darabban (rét, legelő, kevés szántó) összesen 476 kh volt a pólyániaké. Az 1920-as évek közepén az Eszenkét középen is kettévágják egy gáttal, de a Latorca meandereihez simuló ártér továbbra is megmarad, s lényegében összefüggő területet alkot északkeleti irányban az Ondava-mente, Szürnyegig hatoló ártéri legelőivel, valamint az Ondava-Bodrog összefolyásánál húzódó árterekkel. Az 1930-as években apró parcellákat - 15-20 ár - vásárolnak meg a gazdák a Szmrecsányiaktól, innen kezdve felgyorsul a legelő aprózódása, darabolódása, s egyre nagyobb részeket törnek fel szántónak is.

139 Eszenke 1957-ig volt a zétényi és a környező falvakbeli gazdák legelője, de 1953tól - a közös gazdaságok kialakulásával párhuzamosan - egyre jobban megszorították korábbi jogaikat. Századunk elején az Eszenke nagy erdőségeit kiirtották. A hagyomány szerint Fux Emil nevű zsidó tulajdonos - aki először csónakon járta be az árteret - a fa eladásából, slipper és hordódonga faragtatásából fizette ki a kiterjedt legelőrész vételárát. Az adatközlők többen is úgy fogalmaznak, hogy az Eszenke „olyan volt, mint a Hortobágy". Kiváló minőségű füvét elsősorban a Latorca és a Tice párájának köszönhette; mióta a Tice kiszáradt, azóta öntözni kell a faluban is, mert állandó szárazság van. Pedig a Latorca mente falvai az 1950-es évekig igen sokat szenvedtek a víztől, amint a zétényiek mondják: még a kemencében is lehetett halat fogni, mert egy-egy áradás a falu házait is elöntötte. „Az egyes évek között is voltak különbségek: volt, hogy május közepén még itthon volt a marha, mert víz alatt volt a legelő. Ficfa-gallyakaX tördeltünk neki, hogy ne pusztuljon éhen. Ilyenkor a Gorondon lehetett legeltetni. A ládáknak ott volt tanyája a Gorondon. Ha júniusban kijött a víz, akkor vitte a terményt, úgy kellett menteni. A víz háromszor biztosan kijött egy esztendőben. Akár aratáskor is. 1941-ben Kassán táviratot kaptam a hadseregbe, hogy viszi a víz a falumat. Egy hónap szabadságot kaptam, hazajöhettem. Ilyenkor elvittük a teheneket ladikkal a falu felső részére, meg Vekére."

140 „Nem volt ritka, hogy kijött nyáron is az áradás a legelőre. Kiöntött a Latorca az esős időben, a marha be is szorult 2-3 napra, vagy olyan útfélre, partosabb részre hajtották, ahol legelni tudott. Van itt olyan fentesebb rész a falu déli részén, ahol pár napot megmaradt a kintháló, a csordát meg ilyenkor nem hajtották ki."

141 „Többször is előfordulhatott egy évben, hogy az áradás a legelőn fogta a jószágot. A hazajáró jószág akkor nem ment ki. A kintháló marha a Leszna nevű kis dombon volt ilyenkor, ki kellett neki hordani az ennivalót. Még a búzát is levágták néha zölden, hogy legyen mit enni a jószágnak, azt hozták haza. A jószág a dombos részek között átment, úszóba ment fel a jószág a Lesznára."

142 „A Keszeges nevű részen olyan fű volt, hogy elég volt, ha a jószág csak nyalta. Sárkelep a neve annak a fűnek, amit ott legelt a jószág. A pásztorok tudták, hogy melyik részt kell legeltetni: nem gázoltatták le az egészet, hanem szakaszosan legeltettek. A sárkelep a lóheréhez hasonló, alacsony, sárga virágú növény. Olyan virága van, mint a 139 Királyhelmeci Földhivatal kataszteri térképe, 1912. Ezúton mondok köszönetet Bogoly Jánosnak, aki számomra a kutatást lehetővé tette. 140 Veres János, Zétény. Szül. 1913. 141 Kóbori József, Zétény. Szül. 1918. 142 Szomján Béla, Pólyán. Szül. 1927.