Viga Gyula: Hármas határon (Officina Musei 4. Miskolc, 1996)

A FELSŐ-BODROGKÖZ 18-20. SZÁZADI ÁLLATTARTÁSHOZ (Megjegyzések a Bodrogköz történeti ökológiájához)

(A szőlőterület adatait egyben közlöm, nem választom el a parlag és a beültetett szőlőket, mivel azok változásait nem tudom követni. Elhanyagolható területük miatt nem közlöm a statisztika nádasokra vonatkozó adatsorát.) A művelési ágak arányai, szerkezete önmagában sokat elárul a települések gazdálkodásának táji kereteiről, mindez azonban nem jelenti, hogy a paraszti gazdálkodás struktúrája egyszerű „lenyomata" lenne a különböző művelésű területek szerkezetének. A mennyiségi mutatók mögött lényeges minőségi különbségeket is ki kell mutatnunk. A szántóföldek minősége, talaj adottsága, a legelők távolsága, a rétek minősége mind befolyásolják a gazdálkodás lehetőségeit. Ezeken kívül még számos egyéb tényező is megjelenik, amelyek az egyes parasztüzemek komplex gazdálkodásában összegződtek. A vizsgált települések nagy száma nem teszi lehetővé mindezek együttes vizsgálatát, néhány példa talán elegendő a problematika érzékeltetésére. A hízó, heverő jószág hasznáról, s a tartásmódjához kapcsolódó külső, távoli legelőkről és takarmánytermesztésről másutt részletesen írok. A fogatolt állatok kiválasztásának, az utak, távolságok mellett, számos helyi gazdasági feltétele volt. Pl. Ladmóc jelentős lótartását a mészégetés, ill. az égetett mész értékesítése befolyásolta, Nagytárkány fuvarosai a helyi sóház és dohánybeváltó szolgálatában álltak, Királyhelmec és Tőketerebes, ill. a környező falvak lovas fogatai sajátos „városi" funkciók szolgálatában is szerveződtek. Nagygéres, Kisgéres, Perbenyik, Örös, s még néhány környező falu lovas fogatai, csakúgy, mint Bácska és Battyán lótartói, elsősorban az 1920-as években kialakult szántóföldi kultúra, a korai burgonya piaci értékesítését szolgálták ki. Egyáltalán a piacozás, valamint a vasútállomásokra való fuvarozás a lovas fogatok elterjedését sürgette. Maga a termelés, az egyes települések gazdálkodásának hagyománya is kihat az egyes falvak állatállományának összetételére. Utaltam arra, hogy a nagyszarvú magyar ökrök tenyésztése jelentős gazdasági hasznot eredményezett, de bizonyára nem véletlen, hogy talán legtovább az a Kisgéres őrizte meg a magyar szarvasmarha tartását, amely a kultúra egészében is igen konzervatív vonásokat mutat. A Felső-Bodrogköz egész gazdálkodásának lényeges változását eredményezi a vízrendezés, majd a határok módosítása: nem csupán a táji feltételek átalakításával, hanem újfajta települési hierarchiák kialakításával. Mindez alapvetően befolyásolta a gazdálkodás egész feltételrendszerét, benne az állattartás helyét és lokális stratégiáját, célkitűzéseit is. (Ezeket a kérdéseket külön fejezetben tárgyalom.) A Bodrogköz legelői a 20. században A Bodrogköz falvainak legelőterületei kiterjedtek a Latorca és a Bodrog északi, ill. nyugati partjára is, de birtokoltak ill. vásároltak legelőterületet a Bodrogközben is azon kívül eső települések. Hasonló módon, több bodrogközi falu birtokolt legelőterületet a Bodrogközön kívül is. Ennek bonyolult birtoklástörténetét nincs módomban feltárni, csak példaként említem Pólyánt, melynek közbirtokossága még a múlt század végén Tibaváralján vett külső erdei legelőt, de volt legelőjük Zétény határában, az alább bemutatott Eszenkén is. A legelők között mind az egyes falvak közös állatcsapataival, mind az egyes legelőjogok megvásárlásával intenzív állatvándorlás zajlott - egészen a közös gazdálkodás bevezetéséig. A trianoni döntés több magyarországi települést elzárt a Felső-Bodrogközben fekvő legelőjétől (Láca, Cséke, Dámóc, Újhely), ill. a nyári legelőre való kihajtástól. Hasonló módon, a Felső-Bodrogköz Tisza menti falvait a második világháborút követő új határ zárta ki az Ukrajna területére került legelők használatából (főleg Kisdobrony, Nagydobrony, Eszeny környéke).