Viga Gyula: Hármas határon (Officina Musei 4. Miskolc, 1996)

VÁLTOZÁSOK A GAZDASÁGI KAPCSOLATOK TÉRSZERKEZETÉBEN (18-20. század)

tartoztak a forduló földekbe. Egy közepes gazda dinnyével, zöldséggel 8-10 ár területet ültetett be, ezt a család az aratás mellett is meg tudta dolgozni. Ugyanitt az uradalom gazdálkodásában a szőlő rovására jelent meg a dinnye: a kiszántott öreg szőlők helyén kezdték termeszteni piacra az 1920-as években. Szőllőskén Bodrog hótt medre környékén termesztettek dinnyét, az ártér peremén. Itt a két háború között 6-7 család foglalkozott vele intenzívebben, jelentősebb mennyiséggel piacozva. Perbenyikben a község minden évben kijelölte - egészen a közös gazdálkodás bevezetéséig -, hogy melyik dűlőben lesz a dinnyeföld, s mindenki csak oda vethetett. Ez a terület - a vetésforgóval minden évben máshova került. A többi településen egy-két vékás területen foglalkozott néhány gazda a termesztéssel, a kapás földek végében. Egyaránt termesztettek görög- és sárgadinnyét. Általában a görgői igyekeztek a partosabb részen ültetni. A régi fajták közül a kasza dinnyét általánosan ismerték, de a többi termesztett fajtát csak nyári, paraszt, csíkoshéjú, nagymagvú, feketemagvú jelzőkkel különböztették meg. Az emlékezet szerint a két háború közötti időszakban még nagy súlyú, 12-15 kilósra is megnövő fajták is voltak. A sárgadinnyék közül a turkesztáni, az ananász és a togó fajták ismertek, azon kívül csak cukordinnye, parasztdinnye, más hasonló elnevezések élnek, nem egyértelmű fajtajegyekhez társítva. A cikkelyes, a zöld héjú ugyancsak nem azonos specieszekre vonatkoztathatók. A dinnye termesztésében egészen a második világháborúig, sokfelé egészen a közös gazdálkodás bevezetéséig egymás mellett élt a magról vetés és a palántázás. Vetés előtt a magot kissé megcsíráztatták: rongyba, újságpapírba burkolták, s a vetett ágyba vagy a tűzhely közelébe tették, amíg a parányi csíra megjelent, a kicsírázott magot aztán fészekbe vetették; csak egészen halvány emléke él a szórva való vetésnek, amit az első kapáláskor egyeltek ki. A piacra termeléssel, a nagyobb területek beültetésével együtt jelent meg a gyepkockákba való palántakészítés: a palántáról nevelt dinnye általában másfél-két héttel hamarabb vihető piacra. A faluszéli réteken kimetszett gyepkockákba olykor még egy szem magot tettek a palánta mellé, arra az esetre, ha lefagyna az előnevelt növény. A kis földterületeken - szőlőkben, gyümölcsösben, házikertben - megmaradt a magról való vetés. A nagyobb gazdák már a második világháború előtt is neveltek palántákat eladásra is, így nem készített mindenki magának melegágyat a dinnyeültetéshez. A dinnyét általában május közepén vetették, Zsófia-nap körül. De a fagyosszentek után, Anna-napra már kint kellett lennie a dinnyének a földön palántaként is. A sárgadinynyét 60X80 cm-re ültették, a görögdinnyetövek között másfél-két métert hagytak, hadd fusson. Kiskövesden az 1930-40-es években, mikor jó piac volt, kb. 1000 tő dinnyét ültetett ki egy jobb gazda évente: ezt a család meg tudta munkálni, a termést el is lehetett adni. A feles dinnyésekként dolgozó helybeliek mellett több településen jártak magyarországi dinnyés kertészek, különösen a bécsi döntés után. A híres csányi dinnyésekre élénken emlékeznek Nagygéresben, Bélyben, Radban és Szentmárián is. Főleg uradalmak alkalmazták őket, de dolgoztak nagygazdáknál is. A földeken az első kötést, a magdinnyét jegyezték: általában római számokat karcoltak a gyenge héjra szöggel, drótdarabbal, a karcolás aztán kiforrt az érés során, jelezve a tulajdonost, megakadályozva az eltulajdonítást. A dinnye értékesítésében a kassai kofák és zsidó kereskedők játszottak meghatározó szerepet. A gazdák általában vasúton küldték a dinnyét, a perbenyiki, szerdahelyi és más vasútállomások voltak a dinnyetermés elsődleges gyűjtőhelyei, ahol bevagonírozták a dinnyét. Kereskedők révén eljutott a bodrogközi dinnye a Tátra vidékére, sőt Cseh- és Morvaországba is. Igazán kiterjedt piaca a bécsi döntésig volt, amíg az olcsóbb és jobb