Fügedi Márta: Állatábrázolások a magyar népművészetben (Officina Musei 1. Miskolc, 1993)

A SZARVAS

111. kép. Spanyolozott tükrös (Dunántúl, 19. század közepe) Pásztorművészet A szarvas alakja kiemelkedő szerepet játszik a magyar népművészet egyik legegyénibb műfajában, a pásztorfaragásokon. E döntően munkaeszközöket és használati tárgyakat faragó sajátos társadalmi réteg a 19. század folyamán sajátos díszítmény világot, túlnyomórészt figurális motívumokból álló kompozíciót alakított ki tárgyain.

294 Ebben a képi világban szinte állandó motívum a szarvas. A díszítmények páratlan változatosságában, az alkotók egyéni stílusa, megjelenítésmódja ellenére bizonyos ábrázolásbeli és kompozíciós típusok mégis elkülöníthetők. Jellemzőnek tekinthető a szarvas páros ábrázolása, naturálisabb fa vagy stilizáltabb virágtő két oldalán, szimmetrikus szerkezetben. A kompozíciót olykor páros madarak egészítik ki az ágak csúcsán. A szarvasok gyakran leveles ágat tartanak szájukban, végén virággal, máskor makkal. Ezeknek szeszélyes burjánzása szinte minden üres felületet betölt (111-112. kép). Ebben a szimmetrikus kompozícióban a tengelyként szolgáló fa-virágtő helyét gyakran a nemzeti címer tölti be, s a két szarvas „ezt vigyázza". Másik típusnak azt tekinthetjük, amikor egy magányos szarvas a díszítmény főmotívuma. Mindig oldalról ábrázolják, agancsos feje legtöbbször hátrafelé tekint. Ennek a valamikori jelentésbeli magyarázatán túl kompozíciós jelentősége is van, hiszen így a szájába helyezett leveles ág a szarvas alakja fölötti és mögötti üres felületet szépen kitölti. Az állatot általában stilizáltán vagy naturálisabban jelzett növényi környezetben ábrázolják, olykor fák-bokrok között, máskor virágtövek szomszédságában (113. kép). 294 A magyar pásztorművészethez lásd Manga János 1976.; Malonyai Dezső ötkötetes munkája is gazdag képanyagot nyújt a figurális ábrázolásokhoz, újonnan pedig Fügedi Márta 1988a. 150-166.; Fügedi Márta 1988b. 655-667.