Fügedi Márta: Állatábrázolások a magyar népművészetben (Officina Musei 1. Miskolc, 1993)
A SAS
azonban egymáshoz nem kapcsolódnak. E típus állandó motívuma a nagyméretű kétfejű sas is, gyakran virágkoszorúba foglalva vagy virágtövekkel körülvéve. Sokszor feltűnnek a sas két oldalán páros állatalakok, heraldikai oroszlán, pávák, szarvasok is, de az egyes motívumok nem kapcsolódnak szerves kompozícióba. A sas olykor maga is egy virágtő kiinduló pontja, máskor a fejeket díszítő koronára illesztenek egy virágtövet, vagy éppen a sas szárnyaira ül egy madárka, csőrében virágos ággal. E díszítmények tehát motívumaikban őrzik még a reneszánszra visszavezethető, s a mintakönyvek közvetítésével elterjedt mustrákat. A kompozíció eredeti törvényszerűségei, az egyes elemek helye és jelentése azonban már feledésbe merültek, fellazultak, s egy újfajta, főleg dekorativitásra törekvő, merev és mechanikus díszítési elv rendezi össze a sokszor naturális törekvéssel, de naivan ábrázolt motívumokat. Fazekas termékek Kozák Károly nagyszerű tanulmányban értékelte azokat a régészeti emlékeket, amelyeken a kétfejű sas kályhacsempéken jelenik meg. 194 Megállapítja, hogy a 17. század második negyedétől gyakrabban találkozunk kétfejű sasos darabokkal a magyar várakban, s ennek politikai-történeti oka van. Szorosan összefügg az idegen nemzetiségű zsoldos seregeknek hazánkba történő vezénylésével, váraink magyar védőseregének idegen zsoldosokkal való kicserélésével. Ezidőtájt az ország területén állomásozó idegen csapatok zászlóin, fegyverein és pénzein is elterjedt a kétfejű sas, s innen nyerhettek mintát a fazekasmesterek is a kályhacsempék díszítéséhez. A 17-18. század fordulóján, amikor váraink a török hódoltság megszűnte után általában elveszítik hadászati jelentőségüket, megszűnik a sasos kályhacsempék készítése és használata is, minthogy ezt a csempefajtát a magyar várakban szolgálatot teljesítő katonaság a törökkel szemben álló, harcoló király jelképének tekintette. Tanulságosak ezek a sasos kályhacsempék az ábrázolásmód szempontjából is. A fennmaradt emlékek azt bizonyítják, hogy a mesterek az átvett formát milyen egyéni módon, sok változatban alkalmazták, s az idegen szimbólum ellenére is számos népies ízű, egyéni ízlésű darab születik. Találunk a stilizálás magas fokát mutató változatokat, ahol a sas szépen beilleszkedik a rozettákkal kiegészített, vonalas, szinte ékrováshoz hasonlítható díszítmények közé. Más darabokon a virágokkal díszített mozgalmas felületen a sas alakja is mozgalmasabb, virágszerűbb. Aprólékosabb, részletezőbb a kidolgozás is, így a tollazat jelzése olykor egészen naturalisztikus igényű (62-63. kép). A sas attribútumai általában fellelhetők az ábrázolásokon, néhol azonban egészen egyéni változatokat találunk. A két fej közötti korona stilizált félrozettává vagy éppen naturalisztikus tulipánná válik, a fejet díszítő koronák bóbitákká alakulnak. A sas teste szív alakú lesz, a farokrész pedig szimmetrikus növényi indára vagy éppen virágszirmokra emlékeztet. Különösen a zöldmázas, domború, rátett díszes sasábrázolások mutatnak nagy hasonlóságot a céhkorsók hasát díszítő kétfejű sasos mesterségjelvényekkel, címerekkel. Ezek a darabok feltehetően ugyanazon erős fazekasközpontok termékei lehettek, pl. Sümeg, Miskolc stb. 195 194 Kozák Károly 1963. 184. 195 Vö. Nagybákay Péter 1965. 169.
