Fügedi Márta: Állatábrázolások a magyar népművészetben (Officina Musei 1. Miskolc, 1993)

ÖSSZEGZÉS

emléke lappang az elnevezésekben? Lássunk néhány példát! A tatai fazekasok a páros levelet „nyúlfülnek" mondják, a kerek virág neve „macskanyom", a kis háromágú ágacska pedig „csirkeláb". Macskanyom, macskaköröm előfordul a turai fehérhímzésben, de az alföldi szúrhímzéseken is. A szűcshímzés egyik jellegzetes motívuma a sasköröm, ismerjük rátétes változatát is. A kalotaszegi hímzés mintaelemei között ismert az egérnyom, madárnyom, macskanyom, a libaláb, tyúkláb elnevezés. A kalotaszegi vállfűminták között^ kakasfarkú is van, de közismert a kakastaréjos elnevezésű szálánvarrott díszítmény Összegzésül megállapítható, hogy a magyar népművészet díszítményei között a növényi ornamentikához viszonyítva az állatalakok ugyan számszerint kisebbségben vannak, jelentőségük azonban mégsem elhanyagolható. A különböző eredetű állatmotívumok döntő többsége változatos közvetítő csatornákon át jutott el a magyar parasztsághoz. A 17-18. századból fennmaradt népművészeti emlékeken, mivel ezek döntő részt kézműves mesterek termékei, a díszítmények között az állatmotívumok megjelenítése is még közelebb áll a forrásokhoz, egymáshoz és más népek kultúrájához is. A 19. században, a magyar parasztművészet virágkorában alakul ki a díszítmények sajátos arculata, így az állatábrázolásokban is a mintáktól, előképektől való távolodás, az egyénibb megjelenítésmód, a lokális ízlés és az egyéni alkotó fantázia differenciáló hatása figyelhető meg. A 19. század végétől bizonyos szemléletbeli, tematikai és esztétikai hanyatlás kezdődik el az állatábrázolásokon is. Az egyes állatmotívumok közül mennyiségében és jelentőségében is a madár dominál. A keresztény szimbolikából átvett állatmotívumok, valamint a heraldikus eredetű állatábrázolások egy történelmi folyamat természetes részeként koptak ki a művészi ábrázolásból is. Néhány állatmotívum pedig szinte csak a 19. században vált jelentőssé a magyar népi ornamentikában. Leegyszerűsített és nem elfogadható tehát az a gyakori tétel, hogy a népművészetben az alkotók a természetben látott élőlényeket, növényeket és állatokat ábrázolták, azaz saját közvetlen tapasztalataikat örökítették meg. A magyar népművészet díszítményvilága, s benne az állatmotívumok is összetett kultúrtörténeti háttérrel rendelkeznek. Jelentős részt előképek, prefigurációk átvételéből és átfogalmazásából, ikonográfiái tradíciók továbbéléséből alakultak ki azok a sajátos magyar mintaváltozatok, amelyek mind tematikus, mind kompozíciós vonatkozásban típusszerűnek tekinthetők. 539 Péntek János 1979.