Fügedi Márta: Állatábrázolások a magyar népművészetben (Officina Musei 1. Miskolc, 1993)
ÖSSZEGZÉS
ros állatokkal, amelyeket hímzéseken, szőtteseken, kályhacsempén, sulykolófán, faragott széklapon egyaránt megtalálunk. Különösen a szőtteseken járt érdekes következményekkel ez a tükrözés, szimmetriára törekvő szerkesztés. A takácsszőttesek jellegzetes, stilizált páros madár motívumsorainak ilyenfajta letükrözésével, „összeforgatásával" a madárfarkak vagy madárfejek összeértek, s új, két tengelyre is szimmetrikus dekoratív motívumegység jött létre. Ennek nyomait parasztszőtteseken is felfedezhetjük. Itt azonban egy-egy technikai hiba vagy a minta elszámolása olykor felborítja ezt a ritmust. Az előképek kompozíciós és tartalmi kopását, a népművészet saját igényei, elvei szerinti átkomponálását is tanulságosan követhetjük nyomon az állatábrázolásokon. Az eredeti kompozíciós szabályok és részletek elhomályosulása együtt jár az állatalakok ornamenssé válásával, a növényi ornamentikába való mind teljesebb beépülésével, az állatalakok „növényivé hasonulásával". A kétfejű sas például elveszíti heraldikus attribútumait, a hatalmat szimbolizáló jogart, kardot, koronát. Teste szívformává alakul, hosszú farktollai virágszirommá válnak, koronáját virágbóbita váltja fel, sőt két csőrében és karmaiban is virágos ágat tart. Néhány hímzésen pedig teljesen virággá vált a sas, állat-eredetére szinte csak a sziromszerű madárfej szemeinek jelzése utal. Hasonló törekvés jegyében az Agnus Dei zászlója is tulipánná válhat, az állat fejét kis virágbóbitával díszítik egyes ábrázolásain. Máskor pedig oroszlán vagy éppen lóalak váltja fel a zászlós bárányt. Egy székelykeresztúri lőporszarun az oroszlán fejére is virágsziromszerű koronát karcoltak, farokbojtja helyén szintén virág van. De az is e tendenciához sorolható, hogy az oroszlán olykor szörnnyé, máskor pedig szinte macskavagy kutyaszerű állattá válik az ábrázolás során. Tanulságos a pelikánábrázolások ilyen értelmű elemzése is. Az egykori keresztény jelképet olykor tulipános virágtő, vagy fa tetejére ülteti alkotója, mint a kőteleki karcolt szarun, vagy a noszvaji festett mennyezetdeszkán. Máskor a pelikán madárrá, vagy szinte kotlóssá válik fiókáival. Nemegyszer pedig éppen a jelképes ábrázoláshoz nélkülözhetetlen fiókák tűnnek el, s az állat madárrá stilizálódik. Az eredeti jelentések feledésbe merülését, illetve az értelmezés hiányát mutatják a megváltozott mintaelnevezések is: így a sárközi főkötőhímzés „kiskutyás" mintája, egy erdélyi sasos kályhacsempe helyi „bogaras" elnevezése, egy virágtöves-madaras csempe „kártyamintás" neve. A Sibmacher-féle mintakönyvre visszavezethető Agnus Dei minta bukovinai székely szálánvarrott hímzéseken már a „csitkós" valamint „élifántos" elnevezést kapta. A heraldikus griffet pedig Disznajón „nyúlnak" nevezik. 534 A csőrében virágos ágat tartó madár többezer éves jelképes ábrázolás. A népművészetben azonban virágos ágat tarthat a sas, szarvas, az oroszlán, sőt a delfin, a hal, a sellő és a kígyó is. Az állatalakok néha olyannyira beilleszkednek a növényi környezetbe, hogy egyes testrészük is szinte növényivé válik, a madarak farka, a szarvas agancsa leveles ághoz hasonlít. Az állatalakoknak a kompozíció egészéhez alakulását, harmonikus beilleszkedését a díszítmény kivitelezése, az alkalmazott eljárások is segítik. Az ékrovásos, erősen stilizált környezetben, geometrikus motívumok társaságában az állatalak is elvont, mértanias, sokszor csak jelzésszerű. A részletező, naturális megjelenítésre törekvő domború faragáson pedig a madarak, szarvasok, kosok megjelenítése is részletező, természethűségre törekvő. 534 Vö. Kós Károly 1972. 159.; Dajaszászyné Dietz Vilma 1956.; Fél Edit 1976. 19.
