Fügedi Márta: Állatábrázolások a magyar népművészetben (Officina Musei 1. Miskolc, 1993)
A LÓ
234. kép. Házoromzat széldeszkája (Szatmárcseke, Szabolcs-Szatmár m. 20. sz. eleje) A svédek, finnek, észtek, lettek, észak-oroszok lószerszámain, lóhámokon, lófésűkön és más, a lótartáshoz kapcsolódó eszközökön szintén feltűnően gyakori az általában páros lófej dísz. E népeknél a szövés-fonás eszközein is (szövőszék, fonódeszka, varróállvány stb.) kedvelt a páros lófej plasztika. A ló alakja az észak-európai népek szőttesein, hímzésein is gyakori motívum. Ezeket az ábrázolásokat mindenekelőtt a magasfokú stilizáltság jellemzi. 520 Megkülönböztetett figyelmet érdemelnek a házormokon elhelyezett páros lófej formájúra kifaragott díszítések. Leggyakrabban a szalmatetők szél elleni védelmére szolgáló deszkáknak a tetőgerincen túlnyúló, egymást keresztező végeit fűrészelték ki ilyen ala521 kúra. A lófejes házoromdíszeket Richard Wolfram külön kötetben dolgozta fel. Szinte egész Európát áttekintve megállapítja, hogy az indo-germán nyelvterületen, s az azzal határos vidékeken mindenhol ismert volt a házak oromdíszeként alkalmazott páros lófej, vagy ritkábban egész lóalak. E figurális oromdísz sokszor már nem szerves része az építészeti konstrukciónak, Wolfram szerint gyakran utólag, vagy külön került az építmény csúcsára. Ebben a tényben a lófejes ábrázolás jel, illetve díszítmény funkciójának megerősítését látja. Gyűjtései szerint sokfelé a helybeliek óvó-védő célúnak, szerencsét hozónak, avagy konkrétan a villámcsapástól védő jelnek tartották a figurális oromdíszt (234. kép). A magyar népművészetben előforduló lóábrázolásoknak van néhány közös jellemzője. A motívum mindig erősen stilizált, szinte csak jelzésszerű, az állat megjelenítése legtöbbször csak a lófej oldalnézetes körvonalaira, esetleg a szem, száj jelzésére szorítkozik. Jellemző továbbá, hogy a lóalak majdnem mindig szimmetrikus párban vagy sorba rendezve díszít. 520 Vö. Theodor Bossert 1938. 14.. 111.; E. Mojszejenkó 1978. 45. 521 Richard Wolfram 1968.