A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 28. (Miskolc, 1993)

FIATAL NÉPRAJZKUTATÓK II. KONFERENCIÁJA - Lackner Mónika: A viselet elhagyása a gyönki németség körében a 20. században

a legünnepibb szoknyák (bársony, selyem, atlaszselyem) anyagát gyakran csak a felbontás után 15-20 évvel varratták meg, pl. már az újabb generáció számára ünnepi ruhának érettségi bankettre, esküvőre. Gyász esetén varratták meg a korábban felbontott fekete szoknyákat is. Több esetben előfordult az is, hogy ezek az anyagok nem kerültek felhasználásra, hiszen a lila, a fűzöld bársony-, illetve selyemruhának nemigen akadt viselési alkalmuk. Az alsószoknyákból többnyire fehérneműt varrtak, azok az anyagok pedig, amelyek sehogyan sem voltak beilleszthetők az új öltözködési rendbe, s nem volt rájuk a környező népcsoportokból sem kereslet éppen helyi jellegük, speciális szabásuk miatt, tartósabb időre funkciójukat vesztett tárgyakká lettek. A viselet iránti érdeklődés az 1960-as, 70-es években kezdődött meg először a kitelepítettek körében. Ez az időszak a különböző német nyelvterületekre kitelepített gyönkiek rendszeres hazalátogatásainak kezdete. A kitelepített németség nem egy helyre került, főként Németország különböző településein élnek, több egykori gyönki család él Kanadában, az USA-ban, Ausztriában. A kitelepítéskor magukkal vitt, illetve a rokonlátogatások alkalmával elkért, megvásárolt, vagy újonnan rekonstruált ruhadarabokból összeállítottak egy-egy „gyönki viseletet". Amibe németországi sváb bálokon, különböző egyesületi alkalmaikon öltöznek be. Az általuk újra összeállított kosztüm felöltése a nagyobb népcsoporthoz, az „ungarn-deutsch"-on kívül a kisebb közösségekhez való tartozásukat is kifejezte. Ez az a jelenség, aminek jó leírását adja Herman Bausinger a „Hogyan változhatnak meg a maradványok" című cikkében. Ez a kulturális, népcsoporthoz fűződő identitás nemcsak az öltözet birtoklásában, időnkénti felöltésében fejeződik ki, hanem kisebb tárgyak (bútorok, rokka, varrókosár, gyöngyös főkötő, hímzett ing, selyemkendő, fényképek) gyűjtésével, a lakás különböző pontjain való elhelyezésével is. Gyönkön eközben a régi viseletet a külvilág felé a gyerekek közvetítik. Az 1970-es, 80-as évektől mind gyakrabban kerülnek elő a szekrényekben megőrzött ruhadarabok, állítódnak össze egész ünnepi kosztümmé. A német nemzetiségi oktatás, a német tájház működése, a sváb bálok, nemzetiségi bemutatók, a német tánccsoportok és az énekkar működése, de a farsangi bál is a kosztüm felöltésének színtere, ideje. Ezek a ruhadarabok már többnyire rekonstruáltak, egyszerűsödött a formájuk. Nagyon kicsi az asszonyoknak az a köre, akik maguk is beöltöznek egy-egy ilyen nemzetiségi bemutatóra, vagy a német énekkar fellépésére, ök ezeket az öltözeteket már nem az eredeti szabály szerint viselik, hanem fiatalkori ruhájukban jelennek meg, sokszor éles kritikának kitéve magukat a többség részéről. Egy egészen új jelenség, hogy lakodalom alkalmával a német nemzetiségű családoknál a menyasszony éjfélkor már nem magyaros menyecskeruhában, hanem egyfajta svábos öltözetben jelenik meg. A viseletet tekintve tehát Gyönkön is kialakul a kosztümkellék-funkció mellett egyfajta öltözetidentitás kapcsolat. LACKNER MÓNIKA IRODALOM Bausinger, Hermann 1982. Hogyan változhatnak meg a maradványok. Folcloristica (7). 169-246. Fülemüle Ágnes-Stefány Judit 1989. A kazári női viselet változása a XIX.-XX. században. Budapest Füzes Miklós 1988. Kitelepítés-kollektív felelősségre vonás. In: Hambuch Vendel (szerk.) 300 éves együttélés. A magyarországi németek történetéből. II. Budapest, 201-216.