A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 28. (Miskolc, 1993)

KÖZLEMÉNYEK A MÚZEUMI TUDOMÁNYOKTERÜLETÉRŐL - Galuska Imre: Kesznyéteni éléskamarák

megtartotta őket. A deszkák éle pedig - hogy is mondjam - srégent volt levágva, egy kissé S vonalú ferdeséggel úgy, hogy a deszka élének az egyik széle hosszabbra volt hagyva, így aztán a hambárdeszkák egymásra eresztve jól zártak, s a szomszéd rekeszek különnemű szemei nem keverhették el egymást. A hambárdeszkák rakhatók-szedhetők voltak fel egész a mennyezetig, le - az utolsó két deszkáig, ahol is megfelelő szinten, hogy a vékát vagy a félvékát oda lehessen tartani, volt a műgonddal készült hambárnak a fel-letolható retesszel működő kieresztő nyílása. Ez a súber vagy síp úgy volt megszerkesztve, akárcsak az iskolásgyerek fa tolltartója az ő tetejével. A jó széles tenyérnyi nyílást az alján és kétoldalt lécekkel közrefogták. Két oldalára úgy dolgozták oda szilárdan a lécet, hogy a kis tolóajtó a két szélével aláérjen s - férjen, és ki ne bukjék onnan. Alul: csak közönségesen szögezték a lécet, hogy a nyílást fedő ajtó le ne essék. A tolóajtó felső részén félhold alakú bevágás volt, hogy az ember az ujjait odaakaszthassa. A súbert csak olyankor használták, ha a termény nagyon magasan állott. Máskülönben egy ember a hambár mellett tartotta a zsákot, egy másik pedig - esetleg egy gyermek benn a hambárban félvékával vagy szakajtóval merítve önfötte. így szedik fel a termínyt. Néhol bizony már csak a súberjáig maradt meg a hambár, vagyis: ameddig rögzítve vannak a deszkái. Sokhelyt még addig se. Zsidóknak, valahogy elszegényülő gazdaembereknek a hambárdeszkái is odalettek, évről évre fogytak. A háború is elvitte sokét. A lelkészének csak az oszlopai merednek, azok is hiányosan. A hambár a gyalult deszka természetes vörösbarnára érett színével - a világosra sült kenyér színe ilyen - ékessége is volt a gazda kamarájának. A hagyomány a szúszékot a szegényekének mondja. Annyiban mégis igaz ez, hogy midőn a gazdagoknál már hambárok ékeskedtek, a szúszék a szegények kamarájának a berendezéséhez tartozott, vagy legalábbis már csak ők őrizték, használták régi rendeltetése szerint. A múlt század végén és századunk elején bármennyire is olcsó volt a deszka, a hambár mégis egy kicsit fényűzésnek hatott, és megszólták, aki minden áron megcsináltatta. Erről egy kurta anekdota szól: Arról volt szó, hogy ebben a hatvanas években sorra épülnek most már az udvarokra a kukoricakasok. Innen kiindulva mondta adatadóm: Evvel úgy jár a níp, mint Fórizs András járt a hambárral: elatta a főggyit, oszt hambárt csináltatott. így fog járni a níp a kukoricakassal: Nem lesz háztáji. Verem - szúszék - hambár: így váltotta egymást eszközeiben a gabonatárolás. De ezek az eszközök nem egészen ugyanazt a funkciót voltak hivatva betölteni, és egymásutánjuk sem töretlen. A verem tárolta, ugyanakkor bizonyos vonatkozásban konzerválta, sőt esetleg rejtette is a terményt. A szúszék pedig kéznél tartotta. A terményt légmentesen elzáró verem mellett, vele egyidőben a szúszék szerepe tehát az volt, hogy a gabona egy részét könnyen hozzáférhetően tárolja. A hambár viszont már, nem mint a szúszék, nagy mennyiségben tárolta és tartotta kéznél az életet, együtt végezvén mind azt a funkciót, amit a verem és a szúszék külön-külön végzett. A hambár mellé már nem volt szükség szúszékra, hiszen a hambár is könnyen hozzáférhető helyen kéznél tartotta tartalmát, így aztán a hambár a gazdagokat szolgálta, a szúszék pedig a szegényeknél szolgálván tovább, ezeknek hambárja maradt. Természetesen a nagygazda sem vágta tűzre mindjárt a kiérdemesült szúszékot. Használta eredeti rendeltetésétől eltérően egyébre, például korpa tárolására. És viszont a szegény, ha megette a szú a kiszolgált jószágot, helyette nem faragtatott, sem maga nem faragott már újat, mert alkalmasabbnak, célszerűbbnek tartotta a zsákokat. A zsákok a verem, szúszék és a hambár mellé is kellettek: a szállításra. E funkció-