A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 27. (Miskolc, 1991)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Viga Gyula: A javak cseréje az alföldi és az észak-magyarországi tájak között

élelmiszert és más árukat vásároltak, s azokkal tértek vissza. Ha a vaskereskedelem lehetőségei romlottak, akkor a gömöri nép, főleg az északi járások népe azt erősen megsínylette." A Felvidékről lejáró vasas szekerek egyik fő rakománya a nyers sínvas és rúdvas volt, amelyek tárolására a régi vasboltoknak sajátos formája, ill. berendezése alakult ki. A 19. század első felében ezek mellett kocsivasalások, sodronyok, csavar- és szögáru, öntvények és kovácsolt áruk, vasedények, kaszák, sarlók, balták, lapátok, ásók és ekevasak utaztak a vasas szekereken az Alföld irányába. Márkus Mihály kutatásaiból tudjuk, hogy a Mecenzéfről az Alföldre szállított kapa- és ásóformák száma 100 körül mozgott a 19. század második felében. A szekéren szállított vasárut szlovák favágók, ill. bodnárok által készített, speciális hordókban fuvarozták a vásárokra, ill. a vaskereskedők raktáraiba, majd hazafelé menet ezeket a hordókat gabonával, élelmiszerrel töltötték meg. A 17-19. században karavánokban jártak a felföldi szekeresek Debrecen, Nagyvárad, Jászberény, Eger, Miskolc vásáraira, de Erdélybe és a Regátba is. Az egyéb fémeszközök közül csupán a jolsvai kolompot említeném meg, melynek készítésére a 16. századtól vannak adatok, s amit - széles európai elterjedése ellenére - az alföldi pásztorok vásároltak elsősorban, valamint a réz juhászkampót, ami századunkban legnagyobb számban egy borsodi településről. Edelényből jutott el az alföldi juhászok kezére. Az eddigiek elsősorban a Felföld javainak alföldi útját jelezték, az a kapcsolat azonban mindig is kétirányú volt. Részben azért, mert az alföldi irányú szállítások zömmel innen vitt csereáruk hazafelé történő fuvarozását is jelenti, részben pedig azért, mert a gabonatermelő sík vidék számos termékével maga is a domb- és hegyvidéken talált felvevő piacot. Különösen a gabonafélék forgalma érdemel itt említést, de általában is igaz, hogy a szántóföldi termeivényekből való részesedés a Magyar Alföld felől a felföldi tájak felé haladva fokozatosan csökkent az elmúlt évszázadokban. Bácskai Vera és Nagy Lajos vizsgálatai szerint pl. a 19. század első harmadában gabonából az Alföld szélein 4-5 q jutott egy lélekre, ezzel szemben Árvában és Liptóban, de gyakorlatilag az egész északkeleti Felvidéken csak 0,5 q, vagy annál is kevesebb. A Felföld délebbi részein, az Alföldre nyíló medencékben is csak az önellátást fedezte a gabonatermés, a Felföld zöme viszont behozatalra szorult az alapvető kenyérmagvakból is. A Felföld déli sávjában Pest, Nógrád és Bars megyék egy része rendelkezett gabonafelesleggel. Heves, Borsod, Abaúj, Zemplén, a Szepesség és Gömör egy része önellátó volt, addig Gömör, a Szepesség és Abaúj más része, valamint a nem említett északi megyék mindegyike behozatalra szorult. Az I. világháború előtt az Alföldön évente kb. 6,5 millió q búzát és rozsot adtak el a hegyvidékeknek. Ugyanakkor- mert az Alföld igényelte a munkaerőt - évente mintegy 200 ezer hegyvidéki aratómunkás járt le idénymunkára a sík vidékre. Az élelmiszerek közül valójában csak két jelentős csoportot említhetünk, amelyek nem az Alföld irányából jutottak a Felföldre, hanem fordítva. Az egyik a bor: a Mátraalja és Bükkalja borával jelentős kereskedés folyt az Alföld felé is, s más vonatkozásban volt kiemelkedő jelentősége a tokaj-hegyaljai mezővárosok borának. A másik csoportját a gyümölcs alkotja az Alföld felé irányuló élelmiszerexportnak. Különösen a 19. század végéig, ill. a jelentős homoki gyümölcskultúrák kialakulásáig a peremterületek gyümölcse nagy tömegben jutott - vízi úton és tengelyen - az ország belsejébe. Elsősorban idő hiányában, nem sorolhatom tovább azokat a javakat, amelyekkel évszázadokon át zajlott e nagy hagyományú táji árucsere-kapcsolat - ilyen példákat mindenki bizonyára nagy számban ismer. Az olyan sajátos, szinte márkanevek közis-