A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 27. (Miskolc, 1991)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Viga Gyula: A javak cseréje az alföldi és az észak-magyarországi tájak között

mint munkaerő-feleslegét cseréli el a síkvidék parasztságának élelmiszer-feleslegére, elsősorban gabonájára. A sajátos térszíni lejtő egyszersmind jellegzetes kulturális, műveltségi lejtő is, mert az állandó gazdasági összeműködés a különféle népcsoportok műveltségi érintkezésének lehetőségét is magában hordozza, beleértve ebbe az interetnikus kapcsolatokat is. Mindez persze igen összetett képlet, melyben az egyes mikrorégióknak, s az egyes javaknak megvan a maguk sajátos története. Van a javaknak olyan csoportja, amelyek olykor évezreden át áramlanak a szomszédos nagytájak között, s vannak olyanok, amelyek jószerével „divatként" jelennek meg, s tűnnek el néhány év vagy emberöltő alatt. Meg sem kísérelhetem természetesen mindezek számbavételét, ám a legfontosabbak rövid számbavétele szükséges témánk szempontjából. Évszázadokon át nagy volumenű kereskedelem zajlott az erdővidékek fájával. A Kárpátok és a medenceválasztó középhegységek erdőségeit már a 16-17. században rendszeresen irtották - ez egyszersmind a hegyvidék megszállásának, betelepülésének is eszköze, majd a 18-19. század folyamán megnövekszik az erdőgazdálkodás jelentősége. A magasabb térszínek fenyőfája, valamint a lombos erdők faanyaga egyaránt óriási tömegben kelt útra a sík vidékek felé. Különösen a fenyőfa jut el nagy távolságra, ami a Vág, a Garam - gyakran a Duna közvetítésével -, de mindenekelőtt a Tisza vízi útján jutott el az Alföldre. A folyók mentén fűrészmalmok, fafeldolgozó üzemek, fatelepek létesültek, amelyek a különböző szinten megmunkált faanyagot továbbították a Kárpát-medence centrális vidékei felé. A Felföld építőfája - különösen a Tiszamentén - jelentősen kihatott a népi építészet technikai fejlődésére, de befolyásolta a fakereskedelem a falusi-mezővárosi ipar fejlődését, s - számos vonatkozásban - az alföldi mezőgazdálkodás eszközkészletét is. Még felsorolni is nehéz lenne a különféle főtárgyakat, faeszközöket, amelyeket az erdővidék népétől nagy tömegekben keltek űtra a sík vidékek felé. A sokféle deszka, a zsindely, dongás faedények, szekerek és szekéralkatrészek, bútorok, szövő-fonó eszközök mellett elsősorban a különféle mezőgazdasági és konyhai eszközök nyomjelzők, s egyértelműen mutatják, hogy az alföldi parasztság számára jelentős részben a dombés hegyvidék népe készítette a mezőgazdálkodás szerszámait. A Felföld faiparának, de maguknak az erdővidékeknek a hasznosítása, szerkezete is változik az évszázadok során, ami visszahat az Alfölddel meglevő kapcsolatokra is. Bár az erdővidék faipara meglehetősen szétszórt a kiterjedt zónában, a fűrésztelepek a fenyves övezet és a folyótorkolatok mellé települtek. Később a faipar elsősorban ott koncentrálódik, ahol az erdővidékek a mezőgazdálkodó zónákkal érintkeznek. Mindez összefüggött az erdőállomány változásával is: amíg a 19. század első harmadában a korábbi nyersanyagbázist jelentő erdővidékeken - Liptó, Zólyom, Turóc. Trencsén, Bars, Hont, Gömör, Torna és Szepes megyék - az erdőirtások és a fafeldolgozó iparok rablógazdálkodása miatt többszörösére emelkedik a fa ára, a fenyvesek korábbi szerepe csökken, s a lombos erdők területén is számottevő faipari centrumok alakulnak. Mindezt megerősíti a 19. század második fele, amikor a piaci szempontok válnak elsődlegessé, s a vasúti szállítás lehetőségének hiányában korábban jelentős faipari központok szorulnak ki a termelésből. A felsoroltak mellett Ung, Bereg és Máramaros megyék fája érkezett legnagyobb tömegben az Alföldre, a faeszközök előállításában pedig Abaúj, Borsod, Gömör. Nógrád, Sáros, Szepes, Torna és Zemplén megyék vállalták a legnagyobb szerepet. Témánk szempontjából tanulságosnak érzem idézni Békefi Remiget, aki egy 17. század végén Pásztón járt ciszterci szerzetes feljegyzései nyomán így összegzi a Zagyvavölgy közvetítő áruforgalmát: „Ez az út már a 17. században is hatalmas közlekedő