A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 27. (Miskolc, 1991)
TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Galuska Imre: A Borsod-Gömör-Kishonti cikkek (1595)
Abban az időben alig volt gyümölcsfája valakinek, sokkal kevésbé gyümölcsöse, a kert kellett szérűnek, legfeljebb a nem túl régen honosult akácfával vették körül a tűz ellen; a háznál is többnyire csak eperfa, az új osztás dinnyeföldnek is mihamarabb káposztaföld lesz a neve, és csak azután kezdik beültetni, ám többnyire csak szilvafával, s a gyermekek szívét nagyon meg lehetett venni egy-egy almával, jó körtével, barackkal. Volt bíró, kurátorságot is viselt. Nem volt összeférhetetlen a község hivatalnokrétegével. - De hát mivel magyarázható nem is annyira a jegyző elleni nagy indulata, hanem az ezt kísérő látványos cselekedet? A harag közvetlen okát egyáltalán nem ismerem. Abban szerepe lehetett persze az emberi természet gyarlóságának. Talán az italnak is. Van azonban mélyebb, társadalomtörténeti magyarázatom a felindulást kísérő cselekedetre. A „kihordom a faluból" a jegyzői hivatal régi szemléletéből következik. A nótárius eredetileg, hivatala keletkezésére nézve teljesen a falu népe hivatalnoka volt, egészen a falut szolgálta. Arra fogadták, s azért adtak neki kenyeret, hogy lássa el a feudális világ követelményei szerinti összes jegyző, írásbeli munkát. Ha ezt nem tette vagy nem jól tette, egyszerűen elbocsátották. A múlt században azonban, miután megszületett a modern állam, a falu és jegyzője eladdigi viszonyában fordulat állott be. A jegyző az államhatalom képviselője lett. A változást bizony nem volt könnyű elfogadni. De a papot is még ősibb soron a helység népe tartotta el, a község volt a kenyéradója, természetesnek tartották hát minden új év jöttével az engedelemkérés kánonját. A szolgalegények is ugyanezt a szé)formulát használták évente. Vagy fordítva: a gazda megkérdezte a szándéka felől: marad-e. A borsodiak kánonja a nyilvános engedelemkérést a régiek szokásának és tisztességes eljárásnak mondja, s mint ilyenről jelenti ki, hogy visszahozzuk az egyházba. Zoványi lexikona is azt mondja róla: Eredete a római katolicizmusban keresendő. A középkorban a szabad papválasztás joga városi kiváltság volt, s ezt eleink a reformációban, úgy látszik, minden gyülekezetre kiterjesztették. A kánon eme mondatára reagálva: „Azért minden lelkész egyházi szolgálata utolsó hónapjának eljöttével mindjárt kérjen nyilvános engedelmet hallgatóitól" írja lapalji jegyzetében Kiss Áron: „Más idők, más szokások! Akkor tán inkább biztos volt a lelkész a méltatlanságok ellen, mint később, midőn az e kánonból keletkező nova vocatio (papmarasztás) nyilvános közgyalázatává lett a ref. papságnak." A papmarasztási cikkelytől eltekintve a borsodiak kánona egészen modernnak mondható. Majdnem azt mondtam, hogy szinte ma is lehetne használni. Mindenesetre közelebb áll korunkhoz a hercegszőlősi kánonoknál, mely kétségtelen rokonságban áll vele. Abban sehogysem tetszett a baranyai alispánnak, hogy „a papnéknak nem szabad tánczolni. csak valami kedvetlen szakállas öreg Senior vagy Superintendens írhatta bele." 1 " A Felső-Magyaroroszági Cikkekben is a lelkészek még el vannak tiltva a tánctól. A borsodiban nincs tiltva. Még abban az engedelemkérésben is van valami evangéliumi szál. GALUSKA IMRE JEGYZETEK 1. Román Ernő: Az alsóborsodi s az ősrégi borsod-gömör-kishonti egvházmcevc története. Miskolc. 1926. 47 2. Uo. 49. 3. Uo. 49-50. 4. Révész Imre (id.): A felső magyaroroszági református egyházak legelső kánonos könvve. Sárospataki Füzetek, 1863. 418-424. 5. Kiss Áron: A XVI században tartott református zsinatok végzései. Budapest, 18S1. 6. Román Ernő: i. m. 65-66. 7. Esze Tamás: A hercegszőlősi kánonok. Képes Kálvin Kalendárium. 1966. 45. 8. Román Ernő: i. m. 164. 9. Esze Tamás: i. m. 45. 10. Uo. 45.
