A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 27. (Miskolc, 1991)

MISKOLC TÁRSADALMA A FEUDALIZMUS KORÁBAN - Sajó Tamás: A diósgyőri főutca történeti változásai

A diósgyőri főutca történeti változásai Két évvel ezelőtt, az 1989-es év egy csípős februári napján fotózni érkeztem Diósgyőrbe, így találtam rá az első világháborús emlékműre. A főutcától balkéz felé lejjebb, a Szinva partján állt, avarral borított kis parkban, azon a háromszögű hiátuson, amely a Táncsics téri házaknak patakra lefutó kertvégei és a patakpart között adódott. Öregember jött arra, hosszan kivárta, míg minden oldalról megörökítem az emlékművet, majd felvilágosított: „Azt tudja ám, hogy nem itt volt ám az a szobor! hanem a Táncsics téren, ott, ahol most az orosz katonáknak van a sírja!" A hatalomváltásnak ez az ősi gesztusa már akkor sem önmagában nézve tűnt figyelemre méltónak, még kevésbé ma, amikor egy egész nemzeti szoborpark változtatja meg helyét, vagy legalábbis feliratát. Igazi érdekessége abban állt, hogy kulcsot kínált annak vizsgálatához, milyen országos eszmények segítségül hívásával formálják egy kisvárosi közösség identitástudatát az erre hivatott erők, milyen helyi hagyományokra támaszkodhatnak ezek adaptálásában, és milyen lojalitásokat erősítenek meg vagy reakciókat keltenek ezáltal a különféle helyi közösségekben. Erre a három kérdésre kerestem választ a város lakóival folytatott beszélgetések során és a korabeli újságok, községi elöljárósági jelentések, szemtanú-feljegyzések, térképek, helytörténeti munkák tanulmányozásával. Az emlékmű sorsának felgombolyítása közben pedig egyre inkább a tér kötötte le a figyelmemet, a tér, amelyen egymást váltották a különféle elesettek emlékművei. Ez a tér és a belé torkolló városi főutca alkották azt a színpadot, amelyen emlékművek, ünnepségek, épületek képében közszemlére tétettek a közösségi identitás különféle csoportok alkotta megfogalmazásai, amely a közvélemény szemében maga is a város indentitásának alapvető jelképévé vált, és amely így ennek az identitásnak változásaival együtt változtatta szerepét és formáját. A fenti három kérdésre a történelem során adott válaszokat is a diósgyőri városközpont története keretezi. A középkori településmag középpontja még a vár volt, amelyet a XIV. századtól kezdve említenek a források. 1340-ben Károly Róbert feleségének, a lengyel Lokietek Erzsébetnek a javadalma, Zólyom mellett a másik fontos állomás a Szepesség és azon túl Krakkó felé a Sajó völgyén át vezető úton. 1342-ben Nagy Lajos birtoka, aki lengyel királlyá koronázása (1370) után Buda mellett második székhelyként használja. Aranykorként emlegetik ezt a helyi történet írói és formálói, amikor sok más mellett „Diósgyőrben írták alá [1381. november 26-án] a torinói békét, amelyben Velence kötelezte magát, hogy függősége jeléül minden vasár- és ünnepnap felvonja az Anjouk liliomos lobogóját a Szent Márk téri zászlóoszlopra."' A vártól nyugatra jobbágytelepülés jött létre, amely a vártavon túl. a mai János, Bartók Béla és Puskás utcák elején át a Szinváig terjedt. A település a gótikus templom