A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 26. (Miskolc, 1989)

MÚZEUM-TUDOMÁNY - KÖZMŰVELŐDÉS - Ujváry Zoltán: Az egyetemi oktatás és a múzeumok kapcsolatai

kört. Természetesen ott vannak számukra a vidéki múzeumok, ahol néprajzosok, régé­szek, művészettörténészek lehetnek. De ezekben az esetekben azonban a túlzottan egyirányú képzés - ha nem is hát­rányt, de mindenképpen - átmeneti problémát jelenthet. Miért? Azért, mert - mint korábban utaltam rá - a vidéki, sokszor egy-két személyes mú­zeumokba univerzálisabb szakemberekre, muzeológusokra van szükség. Vagy leg­alábbis a társtudományi szakok muzeológiai kérdéseihez is kellene némileg érteniük. Erre azonban már gyakorlatilag csak önképzéssel nyílik lehetőségük. Az idevonatkozó gondokat Dankó Imre már 1982-ben jelezte. A gyakorlati szak­ember szerint „az egyetemek régész, illetve néprajzos kutatókat, tudósokat képeznek, akik múzeumba kerülve, nehezen vagy egyáltalán nem találják meg a megfelelő munka­helyüket, lehetőségeiket". Minden valószínűség szerint azért is, mert a szakemberkép­zés az egyetemen nem megfelelő, mivel „teljes egészében figyelmen kívül hagyja a mu­zeológia elméleti és gyakorlati tudományát. A múzeumokban dolgozó régész és népraj­zos szakemberek szükségszerűen muzeológiai munkát kell, hogy végezzenek, eredmé­nyeiket ezen a téren kell, hogy elérjék. A kétféle intézmény között ez a különbség adja és követeli meg az együttműködés lehetőségét. A múzeumoknak szüksége van a folya­matos tudományszaki elvi irányításra, ellenőrzésre, illetve támogatásra, míg a tudomá­nyos intézetek, illetőleg tanszékek nem képesek ellátni feladataikat a konkrét régészeti, illetve néprajzi anyag ismerete, a muzeológiai gyakorlatának ismerete nélkül. Ennek a kölcsönösen szükségszerű együttműködésnek a rendszerét szükséges kidolgozni első­renden a szakemberképzésre vonatkozóan". Voltaképpen tehát azt mondhatjuk, hogy mélyebben, szerteágazóbban kellene megvizsgálni a muzeológiai képzés kérdéseit, és az egyetemi oktatást jobban összehan­golni a múzeumok igényeivel. Az egyetemek és a múzeumok kapcsolata országos viszonylatban is egyébként megfelelőnek mondható, néhol, különösen a vidéki régiókban kifejezetten jónak te­kinthető. Mielőtt néhány példát említenék, legyen szabad megjegyeznem, hogy a főhatóság részéről nincs kodifikálva az intézmények közötti jogállás, vagy legalábbis tudtommal nincs. Az egyetemek közvetlenül az MM-hez tartoznak, a múzeumok - közbeiktatással ugyan, de - úgyszintén. (A más minisztériumokhoz tartozó speciális múzeumokat itt nem érintem.) Az intézmények együttműködését lényegében maguk az intézmények, az egyetemi tanszékek és a múzeumok alakítják ki. A jó vagy kevésbé jó kapcsolatot igen gyakran a személyes, az intézményvezetők közötti kapcsolat is meghatározza. Ahhoz, hogy az egyetemi tanszékek és más intézmények közötti kapcsolat hivata­lossá, felsőbb szervek előtt elismertté váljon, számos intézmény öntevékenyen együtt­működési szerződést kötött. A Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke több múzeummal és tudományos intézménnyel szerződésben legalizálta az egyébként is jól működő kapcsolatot. Ilyen szerződésünk van a Budapesti Történeti Múzeummal, a Szolnok megyei, a Hajdú-Bihar megyei és a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei múzeumi szervezettel, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatócsoportjával. Az együttműködés programja kiterjed az oktatómunkára, a közös terepmunkára, posztgraduális képzésre, a doktori értekezést készítők vezetésére, konzultálására, tu­dományos kutatómunkára, konferenciák szervezésére és kiadványok megjelentetésére. Az egyetemek az oktatásba a tudományos kutatásokban kiemelkedő eredménye­ket elérő múzeumi szakembereket bevonják. Igen gyakran olyanokat, akik egy-egy té­makörnek a specialistái. Csak ott nem élnek ezzel a lehetőséggel, ahol úgy véli a tan-

Next

/
Oldalképek
Tartalom