A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 26. (Miskolc, 1989)

MÚZEUM-TUDOMÁNY - KÖZMŰVELŐDÉS - Villangó István: A magyar múzeumügy jelene és perspektívái

mokban is minőségi változásokat hoztak: köztulajdonba vették a magántulajdonban lévő műkincseket, és gazdag kiállításon mutatták be. A két világháború között a múzeumi hálózat stagnált, 1935-ben hivatalosan 46 múzeumot tartottak nyilván, s valamennyit a XIX. században, vagy a századelőn alapították. Az elhelyezési és működési feltételekben sem történt fejlesztés. Ezek a körülmények idézték elő, hogy a múzeumok többsége visszavonulva, a nyilvánosságtól elzárkózva élte egyhangú belső életét, s az egyéni tudományos munka alkotta a muzeológusok tevékenységének zömét. A felszabadulást követő időszak hozott minőségi változást a múzeumok életében is. (Bár nem ezek az intézmények álltak a kibontakozó kulturális forradalom első vonalában.) Jelentős tett volt az 1949-es múzeumi törvény megalkotása, amely rendezte a muzeális emlékek társadalmi tulajdonjogát, meghatározta a múzeumok feladatait és szervezeteit. Budapesten és vidéken is nagy számban alakultak új múzeumok, új múzeumi szakágak bontakoztak ki. 1962 tavaszára megérett a helyzet a hálózat decentralizálására, a megyei múzeumi szervezetek létrehozására (ezt az 1963. évi 9. sz. tvr. is rögzítette). Minden előzetes félelem és fenntartás ellenére a megyei szervezetekben pezsgő élet indult, addig soha nem látott fejlesztés kezdődött, és ma már elmondhatjuk, hogy az idő és az eredmény minden vonatkozásban igazolta a „tanácsosítás" művelődéspolitikai indokoltságát. (Itt áll előttünk a B.-A.-Z. megyei múzeumi szervezet látványos példája, amely az országos átlagtól is messze elmaradva, megkésve, - de Szabadfalvi József igazgatása alatt a megyei tanács támogatásával - sok tagból álló, szép, felújított épületekben működő, minden tudományágban színvonalast produkáló, igényes kiállításokkal és közművelődési rendezvényekkel széles körben ható, kiváló intézményhálózattá fejlődött.) A magyar múzeumok a századfordulóról örökölt alapokon a 60-as és 70-es években igen gyors ütemben fejlődtek, 1983-ig 528-ra nőtt a számuk. Erre az időszakra, mondhatjuk, kialakult a múzeumok mai szervezete, amelyben a mennyiségi változások (az intézmények száma és jellege, a gyűjtemények, a műtárgyállomány gyarapodása, a szakszemélyzet létszáma stb.) minőségi átalakulást eredményeztek, átrendeződtek az alapfunkciók, megváltoztak a belső arányok stb. A társadalmi gazdasági környezet is új, minőségileg más helyzetbe hozta a múzeumokat, megváltoztak a feltételek, új ellentmondások és feszültségek keletkeztek. Ezek már a jelen és a jövő kérdéseit, feladatait vetik fel, s ezekből szeretnék néhányat felvillantani. Sok vagy kevés a múzeum Magyarországon? - gyakran és sokan joggal teszik fel ezt a kérdést. Jogos, mert ha a múzeumi típusú, statisztikailag is nyilvántartott intézmények számát tekintjük, akkor „múzeumi nagyhatalomnak" tekinthető kicsiny országunk. Ha viszont azt nézem, hogy még milyen sok a begyűjtésre, feldolgozásra és kiállításra váró muzeális tárgyak száma, a bemutatásra méltó, de kallódó és pusztuló kastélyunk, várromunk, népi építészeti, agrár- és ipartörténeti emlékünk, akkor türelmetlenül megsürgethetném az újabb objektumok muzeális célú felújítását, hasznosítását és jó szívvel tovább emelhetnénk a statisztikai adatokat. Nem lehet tehát ebben normákat felállítani, egy lakosra jutó előírásokat követni. (Ilyen számítás alapján Szentendre valószínűleg világelső lehetne az egy lakosra jutó múzeumokat tekintve, pedig elégedetlenkedhetünk a Szabadtéri Néprajzi Múzeum építésének lassúságáért, s a görögkeleti Szerb Egyházművészeti Gyűjtemény bezárása miatt.) Sokan és okkal szóvá teszik az utóbbi években „divatossá" vált emlékmúzeumok, egyéni képzőművészeti bemutatóhelyek elszaporodását. E „múzeumlétesítő láz" egyes túlzásait és aránytévcsztéscit is elismerve, mégsem tudunk köztük egyet sem megnevez-