A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 26. (Miskolc, 1989)

70 ÉVE HUNYT EL LÉVAY JÓZSEF - Zimányi Katalin: Újabb Lévay-kéziratok

Homlokodról egy felhőt hajtanom, Ajkadra egy mosolyt varázslónőm, Pallódról egy könyüt letörlenem: Oh may édes boldogság nekem! Hagyd, oh hagyd még lobogni lángomat Ne törd össze ábránd-világomat; Bájos körödben míg azt alkotom, Zord télben is tavaszról álmodom. Mint a folyondár híven fonja át Az erdei tölgy puszta derekát: Hajolj felém, időt, sorsot ne kérdd; S az isten is megáld szerelmedért. IX/19. 1899. Lévayval kapcsolatban többször felmerült a gyanú, hogy igazi szerelméről nem árulkodnak versei, talán nem is voltak nagy fellángolásai. A fenti költemények ezt a gyanút megcáfolják és elhárítják, hiszen egy megkésett, nagy szerelemről szólnak. (1899-ben Lévay már 74 éves volt.) A következő vers dátuma 1906: hét évvel későbbi a fentinél, s nyilvánvaló, hogy a szerelem véget ért: 3. Lemondás Testem fáradt, a szívem nyugtalan, Verése is olyan bizonytalan, Gondolatom távolba' messze jár Egy eltűnt szép világ határinál. Szerettem én egykor, de végtelen. Érte lángoltam, de reménytelen; A lelkembe gyújtó szikrát vete, Az ő nyájas, bűvös tekintete. Hangja zengő hárfaként érdekelt, Az ajaka édes gyönyört lehelt, Üdvnek álmodtam Őt bírhatni, Őt, A hűt, nemest, az értem epedőt. Ez egy kincsem volt; ez is elveszett! Elrabolták irigy, gonosz kezek . . . Most az emléket s mély sebet belől Mosoly takarja a világ elől. Oh! ne hidd, hogy talán meghalni fáj, Az ily élet fájóbb, minta halál: Mit ér halálos sebbel üldözött Vadként bolyongni emberek között?