A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 26. (Miskolc, 1989)

MÚZEUM-TUDOMÁNY - KÖZMŰVELŐDÉS - Paládi-Kovács Attila: A néprajz a társadalomtudományok mai rendszerében és szervezetében

ményesedés kezdetének. Most azonban arra kell választ keresni, hogy hol volt a néprajz helye az előbb körvonalazott négy korszakban, fejlődési szakaszban. a) Néprajzi életünk a 18-19. századi előtörténetét döntően az határozza meg, hogy a társadalomtudományok önállósulása még nem, vagy csak részben történt meg. E diszciplínák többsége a kiegyezés tájékán építette ki intézményeit, indította lapjait, szervezte társaságait. Éppen ezért Bél Mátyást, Berzeviczy Gergelyt, Tessediket, Csaplovics-ot és társaikat még nem lehet a néprajz művelőinek tekinteni, csupán előfutárainak. Még akkor sem, ha valamelyikük, mint Csaplovics, az etnográfia művelőjének egyik vagy másik irányzatához tartozó szakértőjének tartotta magát. Ebben a korszakban a néprajzi ismeretanyag többnyire nem önállóan, hanem keverten, más szakok ismereteihez kapcsolódóan jelenik meg. Több későbbi tudományszak anyagát ötvözte a Bél Mátyás nyomdokain járó statisztika, amit talán helyesebb országismeretnek, országleírásnak nevezni. Ebben a népesedési, gazdasági számadatok geográfiai, históriai, jogtudományi és néprajzi adalékokkal keverednek. Magda Pál, Fényes Elek, Kőváry László, Palugyay Imre ennek az irányzatnak neves képviselői az említett Csaplovics mellett. Schwartner és Nagy Lajos, a topográfus Vályi munkái szintén e körbe tartoznak. A bontakozó nyelvészeti, dialektológiai érdeklődés Révaitól Hunfalvy Pálig - hozzájuk véve Regulyt, SzederX, Pápait és Plündert - a magyar népcsoportok, dialektusok leírása mellett a rokonnépi, finnugor összehasonlító kutatásoknak is megalapozója volt. Az anyagi kultúra kutatása sokat köszönhet e kor gazdász íróinak és publikálásra szívesen vállalkozó gyakorlati embereinek (orvosok, állatorvosok). Nagyváthy, Pethe, Balásházy, majd Galgóczy Károly s társai néprajzi szempontból kimeríthetetlen műveket alkottak, de éppúgy nem számíthatók e szak művelői közé, mint Tessedik Sámuel. Az irodalmi romantika - Herder és Grimm, sőt Vuk Karadzic eszméin lelkesülten - már céltudatosabban szolgálta a folklór anyaggyűjtését. Egyfelől az irodalmi tájleírások, az irodalmi, népéleti rajzok, a népszokások, játékok, táncok, öltözetek megörökítése, másfelől a népköltészeti gyűjtemények összeállítása, kiadása a kor irodalmi népiességének maradandó teljesítménye volt. FaluditóX, Gaál Györgyön és Erdélyin át Kriza Jánosig sokan buzgólkodtak a magyar népköltés megmentésén, s ehhez az 1840-es évek elejétől már a Kisfaludy Társaság is támogatást nyújtott.

2 b) Az intézményesedés szakasza (1872-1919). A kiegyezést követő évek, évtized folyamán alakultak ki a néprajzi kutatás szervezeti keretei, intézményes bázisai. A fordulópont Xantus János kinevezése volt 1872-ben a Nemzeti Múzeum akkor felállított Néprajzi Tárába. A Borncóból 1870-ben igen jelentős etnográfiai kollekcióval, több mint 2500 tárggyal hazatérő Xantus már a következő évben kiállításon mutatta be gyűjteményét. Kinevezését az 1873-as bécsi világkiállítás hazai előkészületei is indokolták: a bemutatóra Rómer Flórissal együtt állította össze az első nagyszabású magyar néprajzi tárgykollekciót.

3 1872-ben indult meg a Kisfaludy Társaság kiadásában a Magyar Népköltési Gyűjtemény c. sorozat, amely 1924-ig tudott fennmaradni, s félszázad alatt mindössze 14 kötetig jutott el. A magyar folklorisztika korszakos sorozatát irodalomtudósok szerkesztették - Gyulai Pál és Arany László - mégis a folklórkutatás önállósulását, elkülönülését mozdította elő. A néprajz hazai önállósulását végül is a Magyar Néprajzi Társaság 1889-ben történt megalakításától lehet számítani. Az alakítás idején jellegzetesen interdisciplináris társulat volt. Történészek, nyelvészek, irodalomtudósok, természettudósok egyaránt voltak benne, s a vezető személyiségek éppen polihisztor voltukkal tűntek ki. A Társaság első elnöke Hunfalvy Pál éppúgy többmezejű tudós volt, mint a pár évvel későbbi át-