A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 25. (Miskolc, 1987-1988)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Zimonyi Zoltán: Diákéveknek fejfa

Máig sem értem, akkor hogyan azonosított bennünket. Alighanem egyszerű, mondhatni olcsó trükkel: sebtiben megkérdezhette valakitől a nevünket. Ám tudott is rólunk! Az iskola, akkori szokása szerint az odajelentkezettektől rövid írást kért arról, hogy ki, miért választotta a gimnáziumot. Az évnyitón azután egy-kettőt fel is olvastak a hangzatosabbak közül. Mi ketten persze nem kerültünk a kiválasztottak közé, az azonosítás tehát nem ennek alapján történt, ám hogy Tok Miklós komputeragya betáplálta az irományokat, s ennek alapján becsülte föl a beérkező gyermeksereget, több mint valószínű. Ijesztő memóriája volt, név szerint ismerte az iskola több mint ezer tanulóját, erényeinket és viselt dolgainkat egyaránt. „Szép iskolánk jó hírnevére" az utcán is ügyeltünk, bármikor felbukkanhatott ugyanis az igazgatónk, s ő nemcsak - az akkoriban kötelező - diáksapkáról ismerte fel a növendékeit. Félelmetes memóriája tiszteltté és gyűlöletessé is tette, főként a hozzá társuló kellemetlen tulajdonsága miatt. Első benyomásai lettek a meghatározóak, a jó véleményt nehezen lehetett lerombolni; akit viszont stricinek tartott (ez is szavajárása volt), az bizony nehezen állt meg előtte, legtöbbjét elüldözte, eltanácsolta az iskolából. A diákévek színei nem fakulnak, sőt, ahogy újra napvilágra kerülnek a régi csínyek, e színek mind élénkebbek, valószerűtlenek, fantasztikusak. Tündéri toll hitethetné el igazán, hogy nem háryjánoskodás, ami velünk a gimnáziumban megesett. Az emlékezetnek ezt a legelevenebb, fő forrását szerencsére nem itt kell felfakasztani, „folklórja" egy szűk diákközösség, osztályunk legendáriumához tartozik. Volt-e ilyen közös legendáriuma, egységes mítosza a Földes Gimnáziumnak magának? Gyanítom, ahány földesista, ahány évfolyam, annyiféle kép őrződött meg az öregdiákokban. Közös mítosza azért mégis volt a Tok Miklós-féle gimnáziumnak. A nagy, erős, irigyelt iskola nimbusza, a szép iskola és a jó hírnév. S az igazgató személye, a hozzá kapcsolódó anekdoták, a Tok-rend, az eltanácsolás rítusa. Az iskola és az igazgató ambíciója, ahogy utólag megítélem, méltó volt a két nagy hagyományú fiúgimnázium törekvéseihez és a névadó Földes Ferenc szociális, pedagógiai érzékenységéhez. Osztálytársaink többsége paraszt- és munkásgyerek volt, egyharmad vidékről bejáró vagy kollégista. Körülbelül hasonló lehetett az iskola összetétele is. A Földes ebből a tarkaságból egységes, művelt ifjúságot akart nevelni, s nemcsak áteresztette magán. Ma már talán megmosolyogtató, még inkább riasztó az olyasféle osztályfőnöki törődés, amely a zokni, fül, köröm, talán még a zsebkendő ellenőrzésére is kiterjedt: pedig e tapintatlanság de sok csúfolástól, megaláztatástól mentette meg éppen a legelesettebb, hátrányos helyzetű - főként vidéki - kisdiákokat, akik különben céltáblák lettek volna osztálytársaik „úribb" környezetében. A Földes Gimnázium akkoriban, azt hiszem az ország tucatnyi legjobb iskolájához tartozott, de a tizenötbe mindenképpen belefért. Az emlékezés sem szépítheti azonban tökéletes intézménnyé. A híres és szigorú rend szövedéke bizony fel-felfeslett, csintalankodni itt is éppúgy lehetett, mint bárhol. Nemdohányos igazgatónk megszállottan üldözte a cigarettázókat, az egészséges fejlődést gátló káros szenvedélyeket. A lebukottak kicsapással is bűnhődhettek. Mondjam-e, hogy a legbiztonságosabban mégis éppen az iskolában lehetett pöfékelni, szivacsmosás, rádióhirdetés ürügyén el-elmaradva az órákról, vagy éppen rettegett igazgatónkra hivatkozva. Még tanár koromban is kísértettek vissza-visszatérő álmaimban egykor megíratlan matematika házi feladataim. A szigorú 3/4 8-as iskolába érkezésnek megvolt az az előnye, a tanári razziák ellenére is, hogy becsöngetésig mindig lemásolhattuk a jobbak leckéjét. Április elsején felbolydult az iskola, maskarát öltöttünk, hátraforgattuk a padokat (ami komoly mutatványnak számított, mert a padsorokat akkoriban összeerősítették), elbarikádoztuk a tanterem bejáratát. A fenenagy fegyelembe ez is belefért, s természetesen a gyors, olykor drasztikus rendcsinálás, hatalmas üvöltözésekkel, a barikádok rohamszerű berúgásával, amely az