A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 24. (Miskolc, 1986)

MUZEOLÓGIA - KÖZMŰVELŐDÉS - Megnyitóbeszédek Kunt Ernő: A múlandóság szobrai című fényképkiállításán: Janó Ákos (Sárospataki Képtár, 1985. október). Ujváry Zoltán (KLTE Könyvtára, Debrecen, 1985. december).

Megnyitóbeszédek Kunt Ernő: A múlandóság szobrai című fényképkiállításán Sárospataki Képtár, 1985. október Kedves Közönség! Kunt Ernő sárospataki kiállításának meghívója, mint a fővárosban és a megye székhelyén korábban is bemutatott anyagának címe, szobrokat, a múlandóság valamiféle tárgyi megnyilvánulásának művészi kifejezését ígéri. A kiállított fotókon azonban nem a hagyományos értelemben vett, egyénileg megalkotott, személyes jellegű plasztikai formákat, hanem a népi kultúra egyik területének, a temető népművészetének gazdag, a közösség által létrehozott és évszázadokon át hagyományozott emlékanyagát találjuk. Azok a tárgyi dokumentumok, amelyeket a kiállító művész a fotó segítségével ábrázol, a népi kultúra alkotásainak ugyanúgy jellegzetes művészi kifejezési formái, mint ahogy a nagy mesterek egyéni, mégis a kor ízléséhez, hagyományokhoz kötődő személyes érzelmekkel, egyéni gondolatokkal telített egyedi alkotásai is részei a „magas" művészet közösségi kultúrát teremtő világának. A különbség nem a kifejezés művészi szintjében, nem is a megjelenítés formai sajátosságaiban, nem tartalmi és érzelmi gazdagságában, hanem társadalmi szerepében, az életben betöltött helyének különbözőségében keresendő. A művelődésből évszázadokon át kirekesztett falusi, népi közösségek is megteremtették a maguk művészi kifejezési eszközeit, a népművészetet, abban az elődök emléke őrzésének a közösségibe ágyazódó, személyes érzelmeket kifejező művészi formáit, amelyek semmivel sem alábbvalóak a felsőbb társadalmi osztályok művészeténél. Valóban, szobrok ezek a kiállítás fotóin ábrázolt népi alkotások, az emberi múlandóságnak a szobrai, mint ahogy a katalógusban mondja a szerző: „A nép művészi formában megfogalmazott halálélményének szimbolikus kifejezői. Mindazt, amit a nép a halálról, halottról, túlvilágról tud és érez, magukba zárják e formák. A túlvilág hitének vonzásában letisztult, költőivé vált absztrakciók, amelyek a nemzedékeken át érlelődött, hagyományozódott népi téralakító kultúrában gyökereznek." A temetők népművészete iránt mind a néprajztudomány szakmai köreiben, mind a nagyközönség részéről tapasztalható érdeklődés különösen a múlt század második felétől követhető nyomon. Ez az érdeklődés kiterjedt a hazai, valamint a szomszédos országok, rokon népek temetőinek kutatására, az ott talált tárgyi emlékek összehasonlítására, az eredet kérdésére és a hagyományos formák ősi elemeinek felderítésére is. A temetők művészetét, a különböző sírjelek, fejfák, lábfák, kopjafák, keresztek, táblás sírjelek, sírkövek formáit, díszítményeit azonban a kutatók legtöbbször csak önmagukban, azok gazdasági, társadalmi, kulturális vonatkozásai nélkül vizsgálták, a sírfeliratokban pedig, különösen pedig azok verses formáiban, csak a népköltési sajátosságokat, a népi szellem megnyilvánulásait keresték. A temetők művészetének formai és díszítményi elemeit igyekeztek felhasználni a „magyar styl", magyar ízlés kialakításán fáradozó iparművészek, sőt építészek is. A nagy érdeklődés ellenére sem született azonban, akárcsak egyetlen faluból sem, olyan mindent átfogó, minden szempontra kiter-