A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 24. (Miskolc, 1986)
MUZEOLÓGIA - KÖZMŰVELŐDÉS - Végvári Lajos: Gyémánt Lászlóról
Ettől az időtől kezdve Gyémánt fekete bárány lett; kozmopolitának, a realizmus ellenségének titulálták. Holott ebben az időben festette első, gondosan kivitelezett realisztikus műveit, amelyekben az érzékcsalódás, a „trompe d'oeil" megvalósításán fáradozott. Ehhez a szándékához alaposabban meg kellett tanulnia a festőmesterséget, mint ahogy azt abban az időben a főiskolán megkívánták. Gondos stúdiumai későbbi kritikusait ahhoz a téves megállapításhoz vezették, hogy Gyémánt valójában a „szuperkonzervatív" Karlovszky Bertalan „ravasz" követője, s mint ilyen, a modern művészet elfajzott gyermeke. Vagyis kicsiben megismétlődött vele ugyanaz, ami példaképével, Salvator Dalival történt. Gyémánt tudatosította magában ezt a sorsbeli hasonlóságot, s olyan büszkén vállalta a neokonzervativizmust, mint ahogy Dali a vele indokolatlanul kapcsolatba vont Meissonier (Munkácsy és Manet egykori ellenfele) mellett nyilvánosan is hitet tett. A főiskolai évek szintézise az „Életbenmaradottak karneválja" című nagyobb méretű képe. A kavargó színfoltokból álló kép a fasizmus felé való tájékozódást árulja el. A kép felépítése művészettörténeti vonatkozásokat sugall, a kompozíció középpontjában álló toronynak hasonló szerepe van, mint Peruginónak a Sixtusi kápolnában levő „Kulcsátadás" című freskóján látható - a négy világtáj felé nyíló kapukkal ellátott templomszerű épületnek. Gyémánt festményének felfokozott színei karneváli életigenlő hangulatot idéznek. E kép festése idején kezdett el foglalkozni Rauschenberg művészetével. Tanulmányainak eredményei később értek be, elsősorban „jazz" tárgyú festményein. Mégis már olyan alkotásain, mint a „Cosmopolis"-on már felfedezhető a konkrét tárgymásolatokkal és a festői elúsztatások módszerével történő kísérletező kedv. Ez a festmény meglehetősen egyedülálló a magyar művészetben; ismereteim szerint nincs hozzá hasonló és színvonalú alkotás. Érdeme, hogy a korai avantgardizmus betűkultuszát szerencsésen egyesítette a szürrealista montázzsal, s az egészet a „trompe d'oeil" törekvések szellemében tudta összefoglalni. Ezután néhány éven át az érzékcsalódások felkeltése foglalkoztatta s ennek érdekében a legváltozatosabb festői trükköket alkalmazta. Jellegzetes - azóta már sokszor utánzott megoldása volt -, hogy egy csipketerítőt a festékbe mártott, majd ezt ráhelyezte a kép felületére s ily módon olyan pasztozus lenyomatot kapott, hogy a hiszékenyek valódi, a képre ragasztott kézimunkának nézték. Társaihoz hasonlóan ő is felhasználta a legkülönbözőbb tárgyakat a képfelület megdolgozásához: a kaparókés, a radír, a gumisarok, a vászonra ragasztott papírok segítségével kialakított borotvaéles színfoltkontúrok, a különböző lenyomatok és plasztikus pigmentek, mind beletartoznak eszköztárába. Perneczky Géza Gyémánt és társainak törekvéseit „szür-naturalizmusnak" nevezte. Véleményem szerint a meghatározás nem fedi a valóságot. Ezek a törekvések sokkal inkább a fantasztikus művészet kategóriájába sorolhatók és legalább annyi közük van Bernáth Aurél költői-mágikus csendéletfestészetéhez, mint a szürrealizmushoz. Mindehhez hozzá merném kapcsolni Gulácsy Lajos művészetét. Az ő démoniája él tovább a 60-as évek fiataljainak művészetében. A modern magyar művészet e kiemelkedő személyiségének említésével úgy vélem, hogy meg tudom cáfolni P. Szűcs Julianna véleményét, aki ezeknek a fiataloknak a törekvéseit, vagyis a Csernustól Gyémántig terjedő vonulatot a magyar művészettől idegen testnek ítéli és ezáltal kirekeszti művészetünk áradó folyamatából. A magam részéről - kissé előszaladva az időben - Frank Jánossal értek egyet, aki Gyémánt egyes képeiben Munkácsy látásmódjának reminiszcenciáit véli felfedezni. Ezt természetesen átvitt értelemben kell értékelnünk; a magyar művészet nagy ismerőjének, Louis Réau-nak (1881-1961) - a szellemében. Réau a mi nemzeti művészetünk jellegzetességét abban látja, hogy a való-