A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 23. (Miskolc, 1985)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Faggyas István: A putnoki állatvásárok

vásári forgalomról és zajról. A vásárba való hajtásnál is az útra szórt kukorica és árpaszemekkel csalogatták és nógatták a fáradt jószágot. A malacok, süldők, de sokszor az anyadisznók hátát még a vásárra indulás előtt különböző színű festékkel, kékítővel, kátránnyal bekenték, hogy idegen csapatva verődve könnyebben lehessen kiválasztani. A félénk süldő, magló, bal lábára a vásáron vékonyabb kötelet kötött a gazdája, s úgy tartotta, míg az állat el nem kelt, vagy haza nem indultak. A hízott sertéseket jó ideig szekérderékban szállították. A hátsó lábát a saroglyához kötötték, a jószág feje menetirányban feküdt. A hízó fölé, a szekér két oldalára rácsot helyeztek. Később a rácsot tetőszerűen megemelték, így a szekérben a hízó szabadabban mozgott, lába nem volt lekötve, hátul a saroglya, elől függőlegesen elhelyezett rács közötti tér szolgált fekvőhelyéül. A hízókat nyári meleg időben gyakran kellett vízzel locsolni, mert a nagy hőségben a hízott jószág könnyen megfulladt. A hízókat a vásárban „szemre" adták el, miután az állatokat legtöbbször odahaza már lemérték. Az ép, egészséges sertések között akadtak nem fertőző, de testi hibában szenvedő jószágok is, mint a húros, vagy farkasfogú malacok, magas lábú, nagy sörtéjű vagy örökké turkáló süldők, magló disznók. A húros süldőket áron alul adták el, mert ezek az elles alatt kapott heresérvben szenvedtek, herélésük veszélyes volt s a műtétet csak állatorvos végezhette. A magas lábú és nagy sörtéjű sertések a tapasztalat szerint nehezen híztak, a vevők ezért is idegenkedtek az ilyen alkatú sertések megvásárlásától. Akadtak a vásáron olyan sertések is, melyek az ólban tartva feltúrták annak földjét s a hídlás deszkáit. Ezeknek a sertéseknek az orrába drótot húztak, de jó hízó sohasem vált belőlük. A farkasfogú malac is gyakori volt a vásárokban. A pici, sötét színű, agyarszerű fogat, mely a fogsorból kinőtt és zavarta a rágást, hozzáértő ember csípőfogóval könnyedén kihúzta. A vásárokra a húszas évek végéig jobbára mangalica sertéseket hajtottak fel a parasztgazdaságokból. De lassan feltűntek a mangalica és az angol hússertés keverékeként a világos, göndör szőrű, keresztezett sertések is. Ezek tartásával csakhamar megbarátkoztak a gazdák, de annál jobban idegenkedtek a hidegre, nagy melegre érzékeny, tiszta angol hússertésektől. A legeltetéses sertéstartás megszűnte után viszont kizárólag ezeknek a fajtáknak a tenyésztésére tértek át faluhelyen is. A sertésvásártéren árulták a fejős kecskéket és gjdákat is, mivel azok a nyájon megszokták a sertések közelségét. Vásárok alkalmával a juhvásár területén volt a legkisebb forgalom, csupán néhány juhász hajtotta föl fölös létszámú juhait, bárányait, melyek tartását a kommenciós levél szerint az uraság nem vállalta. E helyen árulták a gazdaságok vezetői is — kisebb nyáj ban — a hízott ürüket, a kiselejtezett meddő, kihagyós anyajuhokat vagy kos alá való mulasztott jerkéket. A kiselejtezett vágóállatok között szerepeltek még a gyapját hullató, rühtől és sántaságból kigyógyított juhok, melyek nagy részét a helyi mészárosok vették meg. A húsvéti országos vásárra nagyobb számban vitték szekereken a 3—4 hetes bárányokat, főleg kosokat; a jerkék tenyésztésre visszamaradtak. A gyenge bárányoknak nagy volt a keletje, mert a húsvéti ünnepi ebéd kedvelt fogása volt a töltött sült bárány. FAGGYAS ISTVÁN