A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 23. (Miskolc, 1985)
NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Magyari Márta: A baromfinevelés néhány Ung vidéki faluban
A baromfinevelés néhány Ung vidéki faluban Az Ung vidéki falvak paraszti gazdaságaiban — a hagyományos gazdálkodási szisztéma keretei között — a baromfitartás csak mellékes, kiegészítő jellegű ágazat volt. A Nagyalföld északi nyúlványának ezen a folyók által közrezárt területén a bőséges ártéri legelőkön nagyarányú marhatartás folyt. Ez jelentette az elsődleges megélhetési forrást a falvak népe számára. A baromfitartás éppen ezért nem vált jelentős árutermelő tevékenységgé, annak ellenére sem, hogy Ungvár és Csap felvevőpiaca ösztönzőleg hatott ebben a tekintetben. Baromfitermékekkel - elsősorban élő állattal (tyúk és liba) és tojással — itt is piacoztak ugyan az asszonyok, de csak igen csekély mértékben. Többnyire csak akkora mennyiséget vittek egyszerre piacra, amennyit zajdában a hátukon elbírtak. A baromfitermékek eladásából származó bevételt a háztartási szükségletek fedezésére, valamint ruhanemű vásárlására fordították. Az állomány gyarapítása, az ültetés és a keltetés a baromfitartás olyan fontos mozzanata, amelynek segítségével a tartás egésze jellemezhető, s emellett figyelmet érdemel néhány itt felbukkanó terminológia földrajzi elterjedése is. 1 Az állomány gyarapítása, az ültetés és a keltetés az Ung vidéki falvakban is a baromfitartás legfontosabb, jellegadó munkafolyamata. A tyúkfélék szaporításának előfeltétele, hogy a gazdaság rendelkezzék megfelelő számú tenyészállattal. Az állományon belül a hím és a nőstény állatok arányát általában úgy alakítják ki, hogy 8—10 tyúkra számítanak egy kakast. A tyúkokat egy-két évig, a kakast minden esetben csak egy évig tartják, azután levágják. A kora tavaszi kelésből származó állatok közül választják ki a magnak való új kakast. Az öreg kakast szokás szerint mindig a gépelésre (cséplés) vágják le. Ez az időpont azért is kedvező, mert ekkor már a tavaszi költéséből származó kakasok közül ki tudják választani a továbbtenyésztésre alkalmas egyedeket. Nem tartják szerencsésnek, ha a kakas ugyanabból a költésből származik, mint a tyúkok. Ezért előfordult, hogy vérfrissítés céljából a falun belül cseréltek egymással kakast az asszonyok. Az állomány frissítésének másik módszerét — az ültetni való tojások cseréjét — jobban kedvelték és gyakrabban alkalmazták. Olyan háztól kértek ültetni való tojást, ahol tudták, hogy jó kakas van és termékenyek a tojások. Egy tyúk alá való tojásért (21 darab) ugyanennyit adtak cserébe. A megfelelő minőségű és mennyiségű ültetni való tojás biztosításán kívül az ültetés másik fontos feltétele, hogy rendelkezésre álljon alkalmas időben kotlós tyúk is. A kotlás elősegítésére mágikus eljárásokat nem ismernek. Kenyérsütéskor a maradék kovászból szórnak a tyúkok elé, úgy vélik, hogy ez elősegíti a kotlási. Ha a gazdasszony már nem akar ültetni, nincs szüksége a kotlóra, akkor 2—3 napra sötét helyre zárja a kotlós tyúkot nem ad neki enni, vagy vízbe mártja. Ennek hatására elhagyja a kotlást.
