A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 22. (Miskolc, 1984)

SZLOVÁKIAI TÉKA - Jarmila Palicková-Pátková: Ludové kozusníctvo na Slovensku (Bodnár Mónika)

megtalálhatók voltak. Szabásuk, de főleg díszítésük tükrözte az osztályjelleget, ezek voltak a megkülönböztetés külső jegyei. A leggyakoribb bőrtermék az ujj nélküli bőrmellény, a „kozustek" volt. A legegyszerűbbek egy bőrből készültek, úgy szabták, hogy minél kevesebb varrás legyen rajta. A pásztorok és favágók meleg munkaruhája volt, de a hegyvidékek parasztjai is ilyet viseltek, nemcsak télen, hanem egész évben. A férfiak és nők részére azonos szabással készültek, gyakran még díszítésükben sem volt különbség. Ezek legtovább a Szepességben és a Garam felső folyásának vidékén maradtak fenn. Ez az egyszerű forma később bonyolultabbá vált, különböző variánsok keletkezéséhez vezetett. Mind szabását, mind díszítését tekintve igényesebb az ujjas bőrkabát, ennélfogva jóval drágább is. Ilyennel nem rendelkezett mindenki. Akinek volt is, inkább csak ünnepi alkalmakkor, esetleg utazás alkalmával viselte. Gondosan őrizték, gyakran öröklődött több generáción keresztül is. A legkevésbé elterjedt bőrtermék az ún. „bunda" volt. Bőségét, hosszát, színét, díszítését tekintve sokféle lehetett. Leginkább a történeti Hont vármegye területén volt elterjedve. Elvétve Gömörben és Nógrádban is előfordult. Szinte azonos szabású és hasonló díszítésű, mint a magyar suba. A szerző szerint elképzelhető, hogy a szlovákok körében talált bundákat a tulajdonosok készen vették a vásárokban a magyar árusoktól. Az európai divat hatására keletkezett a „mentieka", amit a szlovák népviseletben elvétve még a XX. század elején is megtalálunk. Ehhez hasonló szabású és varrású ruházati cikkeket találunk a nemesség és a polgárság középkori viseletében. Leginkább a földesurak, tisztviselők és polgárok körében volt gyakori, ezért ha előfordult is a paraszti rétegeknél, főleg olyan területeken, ahol kisnemesek éltek, vagy esetleg gazdagabb mezőgazdasági vidékeken. A „

mentieka", általában itt is az ünnepi (lakodalmi) viselet része. A különböző formájú bőrből készült fejfedők a hagyományos viselet elengedhetetlen részei voltak. Ezeket leggyakrabban mindenki magának készítette. A szűcsök vásárra is varrtak ilyeneket. A negyedik fejezetben a bőrtermékek varrásáról és díszítéséről esik szó. A falusi szűcsök főleg ismerősöknek varrtak. Gyakran előfordult, hogy mértéket sem vettek, szemre varrták az árut. Ha vettek is mértéket, azt a tenyerükkel, arasszal tették, esetleg madzaggal, amire csomót kötöttek. Csak az első világháború után kitanult szűcsök használták a centimétert. Az anyaggal való takarékoskodás olyan fontos volt, hogy ennek érdekében gyakran a szimmetriát is megbontották. Az egyes részeket a csücsök gyakran emlékezetből, minta nélkül szabták ki. Varrásra sok helyen még a XX. század közepén is házi lenfonalat használtak. Speciális tű segítségével kézzel varrták össze a bőröket, varrógépet nem használtak. Ha a bundát bőrrátéttel díszítették, az applikációt még a bunda összeállítása előtt felvarrták. A régi darabokon a hímzés csak kiegészíti a bőrrátétes díszítést, tehát a hímzés fiatalabb díszítési mód. Az ötödik fejezetben a szűcstermékek helyét és szerepét vizsgálja meg a szerző a nép életében. Ezek a termékek Szlovákia egész területén általánosan elterjedtek, sokfelé mégsem tartoztak a mindennapi ruházathoz. A gazdagon díszített ujjas termékek voltak a legértékesebbek. Ilyennel csak a tehetősebbek rendelkeztek, ők is csak vasárnap és más ünnepnapokon viselték. Mindennapi használatra csak az ujjatlan bőrmellényeket varrták, főleg hegyvidéki területeken ezt egész évben viselték. Nyáron és esős időben szőrrel kifordítva hordták. A tanulmányt tizenkét oldalas szótár követi, itt a szakkifejezéseket és táj szavakat magyarázza meg a szerző. A munkát orosz, német és angol nyelvű összefoglaló zárja. BODNÁR MÓNIKA