A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 21. (Miskolc, 1983)

SZLOVÁKIAI TÉKA - Ivan Senkiv: Die Hirtenkultur der Huzulen (Gunda Béla)

Általában többen indultak egyszerre útnak. Az idősebb, tapasztaltabb olejkárok fiatalabbakat vittek magukkal. Egy időben gyalogosan járták az országokat, később lóval vagy szekéren mentek, a vasúthálózat kiépítése után vonaton is utaztak. Egyes vidékeken ún. centrumok alakultak ki, ahol találkoztak, majd onnan mentek szét csoportosan a különböző útvonalakon. Nyugat-Európában Amszterdam, keleten Varsó volt a centrum. A hagyomány megőrizte az olejkárok működésének, gyógyító tevékenységének a módját. Egy tapasztalt embert maguk közül beküldtek a faluba, hogy az megtudakolja, ki beteg ott és milyen betegsége van. Aztán már a biztosra mentek, azokba a házakba kopogtak be, ahol szükség volt rájuk. A háziakat meglepte, hogy az olejkárok tudnak a betegről és a betegségéről. Ha az olejkárok által bejárt útvonalakat vizsgáljuk, Európa szinte egész területét számba vehetjük. Olykor ázsiai területekre is eljutottak: Oroszországba, Törökországba, Kis-Ázsiába, Perzsiába, Kamcsatkára és Kínába is. A fönnmaradt jegyzetek hihetetlen elszántságról és vállalkozó szellemről tanúskodnak. Európát keresztül-kasul bejárták, tapasztalatokban - egyesek anyagiakban is meggazdagodva tértek vissza hazájukba. Az olejkárság legnagyobb virágzása idején (a XVII. sz. végétől a XVIII. sz. közepéig) gyakori volt az öt-hat nyelvet beszélő olejkár. Néhányan közülük latinul is beszéltek. A továbbiakban a szerző az olejkárok titkos nyelvével foglalkozik, élettörténeteket közöl, majd szemelvényt nyújt folklórjukból. Bodnár Mónika Ivan Senkiv: Die Hirtenkultur der Huzulen Eine volkskundliche Studie. Marburger Ostforschung, 39. k. (A Johann Gottfried Herder kutatási tanács megbízásából kiadja Richard Breyer.) Marburg/Lahn, 1981. 186. 1.11 kép, 64 táblakép, 1 térkép Az Északkeleti-Kárpátokban lakó huculok az ukránok egyik etnikai csoportja. Csak igen kevés szántófölddel rendelkeznek. Főfoglalkozásuk a pásztorkodás. Elsősorban juhot tartanak, de figyelmet érdemel a szarvasmarha-, ló-, kecske- és sertéstartásuk is. Ezek az állatok sajátságos, ősi rasszhoz tartoznak. (A hucul ló eredetével Hankó Béla is foglalkozott A hucul ló és tenyésztése Turjaremetén, Kolozsvár 1942. c. munkájában.) A szerző ezeknek az állatoknak a tartását, pásztorlását a gazdasági, társadalmi és szellemi élet minden oldaláról bemutatja. I. Senkiv azon a véleményen van, hogy a 15. század előtt az ukránok a Kárpátok magasabb hegyi övezetében még nem telepedtek meg, mert a galíciai síkságon elegendő föld állt a rendelkezésükre. A hucul szórványtelepülések és falvak úgy keletkeztek, hogy a parasztok Pokuca (az Északkeleti-Kárpátok és a Dnyeszter közötti vidék), Podolia és Bukovina síksági vidékéről a hegyi legelőkre hajtották állataikat, s ott védelmet találtak a síkságon gyakori állatvészek, rablók, tatárbetörések, a jobbágyi terhek ellen. A pásztorkunyhók, a szénáspajták kezdetben a síksági falvaktól függőitek. Idővel azonban ez a kapcsolat meglazult és önálló települési egységekké alakultak át. A hegyi falvak hasonló kialakulása a Kárpátok más területén is megtalálható, pl. a Lápos és Tatros völgyében Erdélyben. A Lápos és Cibles hegység magyar és román kaszojai kezdetben a juhtartást és a szénagazdálkodást szolgálják, de idővel önálló szórványtelepüléssé formálódnak át. Az ún. v/űc/z-pásztorok (akiket nem lehet csak a románokkal azonosítani) a hucul pásztorkodás alakulásánál kevés szerepet játszottak. Figyelmet érdemel a szerzőnek