A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 21. (Miskolc, 1983)

KÖZMŰVELŐDÉSI ÉS MUZEOLÓGIAI KÖZLEMÉNYEK - Kováts Tibor: Egy festett matyó láda tisztítása, konzerválása és restaurálása

most! ..." A moldvai hejgetés hangszerei: a bika, a furulya, kis-, nagydob, kereplő, csengettyű, kolomp, ostor, bot, kiabálás: hej! hej! A sziki, süti, sültü, süvöltő, latinul fistula. Az elhangzott néhány szó talán megmutatja az irányt, amerre az érdeklődőnek haladnia kell, hátha egy-egy újabb adat további hasznos keresésre serkent. Én a szép, gazdag, nagy hozzáértéssel és célszerűen összeállított kiállításhoz gratulálok és ezekkel egyidejűleg a kiállítást megnyitom. Domokos Pál Péter Egy festett matyó láda tisztítása, konzerválása és restaurálása A matyók Borsod megye nyugati felében, síkvidéki területen fekvő három szomszédos település: Mezőkövesd, Tard, Szentistván lakói. Területükre használatos a „Matyóföld" megnevezés is. Jellegzetesen a XVIII-XIX. sz. során kialakult néprajzi csoport. Országosan közismertté vált viseletük, nemzetközi hírű hímzés kultúrájuk egészen új fejleményként a XIX. sz. második felében alakult ki. A bútor az az eszköz, amely az ember lakásában, valamint kultikus szervezeti stb. építményeiben, helyiségeiben berendezési tárgyként ülő, fekvő, tároló célt szolgál. A mai értelem szerinti bútorok kialakulása nagy múlttal rendelkezik. A ládák használatára vonatkozóan már több ezer esztendővel ezelőttről vannak adataink (régészeti leletek, ábrázolások). Tároló, szállító szerepet egyaránt betöltöttek. Különböző méretekben készültek: az ékszeres ládikától a nagyméretű úti vásári ládákig. A bútorok egy részét falusi háziiparosok, más részét városi asztalosok készítették. A mezőkövesdi parasztság bútorszükségletét egészen az első világháborúig terjedő másfél száz éven át a Gömör megyei Kiéte vagy Babarét, illetve Miskolc asztalosai elégítették ki. A XIX. századi festett kövesdi kelengyésládák jellemzői: alapozásuk (élénk színű) halvány vörös felületén elmosódott szélű fekete rajzokkal, az asztalosok nyelvén „tussolás"-sal, a kövesdiek szerint „habokkal" történt. Az erezés a korábban dívott márványozás utóda. A XVIII. századból ismert emlékeken az erezessél a márványhoz igyekeztek hasonlóvá tenni a festett felületeket. Később az erek eredeti funkciójukat vesztve önálló dekoratív szerepet kaptak, s kanyargós hullámokká, ill. a bútorok szélén egyszerű vonalkázássá váltak. Az alapszín vöröse mindinkább élénkült. A laza, szétomló virágcsokor kék és zöld levélzete is szinte beleolvadt az alapot behálózó erezésbe, csupán a virágok jelentkeztek határozott fehér színnel. A kövesdi bútorokon a XIX. század második felében tovább uralkodtak a harsány színek, és a díszítendő tárgyaknak egyre nagyobb felületére terjedt ki a mind tömöttebb virágozás. A szüntelenül fokozódó színesedéssel az egyre mozgalmasabb felületű alap éppúgy rikítóvá vált, mint a rátapadó zsúfolt virágcsokor, a lényegében azonos tónusértékek következtében egész ornamentika, minden nyugtalansága ellenére is mindjobban egymásba vész. A bútorok virágos ékítménye már szinte teljesen elvesztette az alaptól való különállását. A virágok közé még rikító sárga kalászok is zsúfolódtak. A felület nyugtalan vib-