A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 21. (Miskolc, 1983)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Nagy Géza: Adatok Karcsa cserekereskedelméhez

dák és szarufák nagy része is innen került a faluba. Még az első világháború előtt, főleg a századfordulóig a falunak nem volt szüksége külső vásárlásból sem tűzifára, sem épületfára, mert a „Karcsa község határába léttező s még most is fennálló Nagyerdő nevezetet viselő erdőnek használatába voltak, abból tűzi és építkezési fákat a maguk szükségükre földesúri engedelem nélkül szabadon hordtak."

10 A faárut a hegyköziek hozták szekérrel a faluba. Egy létrát 30 kg árpáért adtak, a gerendát és egyéb faanyagot pedig úgy, ahogy meg tudtak egyezni. Nemcsak szemes terményért, hanem marharépáért, szalmáért is árusították a fát. Egy szekér tűzifát pl. egy szekér marharépáért adtak. 1938 után Ungvár környékéről megjelentek a rutén árusok is. Kézikosarakat, háncskosarakat hoztak és terményért cserélték. Gyalogszerrel jöttek a vasútállomásról, hátukon hozva a kosarakat. Az elcserélt árut, illetve terményt szekeresekkel szállíttatták a vasútállomásra és így vitték haza. Az 1930-as évek végén a ruhakereskedők is megjelentek újra. Női ruhaanyagokat hoztak és vászonért cserélték. Húsvét előtt szinte minen évben megjelent egy ruhaárus, a „kassai asszony", aki 5 méter vászonért 4 méter ruhaanyagot adott. Voltak árusok Mezőkövesd környékéről is, akik matyó blúzt, matyóruhát hoztak cserére. Egy blúzért 3 méter vásznat, egy ruháért ennek a többszörösét is elkérték. A falusi háztartásoknak nélkülözhetetlen része volt a fából (főleg nyárfából) készült teknő, szakajtó. Teknőből többre is szükség volt, mert kellett egy dagasztóteknő a kenyérsütéshez, egy sózóteknő a disznóvágáshoz, de kellett legalább két mosóteknő is (egy nagyobb és egy kisebb). Ezenkívül szükség volt hat-nyolc darab fatálra is, melyet egyrészt a kenyérsütéskor használtak, másrészt a szemes terményt is ezzel mérték, ha valamilyen kisebb dolgot vettek terményért, de a lakodalmi ajándékhoz is illett vinni egy fatál lisztet. Ezeket a tárgyakat a tekenős cigány októl szerezték be. A teknővájók, ha a gazda fát tudott adni, akkor vagy felében dolgoztak, vagyis az elkészített tárgyak fele a gazda tulajdona lett, a másik felét a teknővájók kapták, vagy terményért, élelemért vállalták a munkát. Ha felében dolgoztak, akkor a nekik jutó tárgyakat is eladták másoknak terményért, élelemért. Amelyik gazdának tehát nyárfája volt, az rendszerint megegyezett a tekenős cigányokkal. A tulajdonos megmondta, hogy milyen és hány darab tárgyra van szüksége. A tekenősök kitermelték a fát és kifaragták belőle a tárgyakat, de mindegyikből kettőt készítettek. Majd amikor készen lett, osztozkodtak a gazdával. A cigányok a saját részüket burgonyáért, lisztért, zsírért, szalonnáért, húsért értékesítették a faluban. Az értékesítést az asszonyok végezték házról házrajárva. A fatálakat például liszttel kellett csapósán megtölteni. A teknővájó cigányok munkáját az 1950-es évek végéig fizették így meg. Ma már egyáltalán nem vásárolnak fából készült, illetve faragott edényeket. Igaz, nincs is szükség még a fatálra sem, mert ma már nem sütnek kenyeret a falusi házaknál, hanem azt is a boltban vásárolják meg. A szövéskor a fonalat nem lehetett teljes egészében vászonná szőni, hanem amikor a fonalvég elért a nyüstig a szövőszéken, be kellett fejezni a szövést. A fennmaradó 60- 70 centiméter hosszú fonálvéget le kellett vágni a vászonról. Ezt a fonálvéget szerezték meg csere útján a cigányasszonyok a háztartásokból. Csereáruként az ilyen fonálból szőtt gyatyamadzagot kínáltak. A megvásárolt fonalat, melynek véreznek volt a neve, összekötözték, majd 12 szálat fűzve az erre a célra készített szövőbordájukba, megszőtték a madzagot. Persze a szövőszékről lekerült veréznekből a többszörösét szőtték annak, mint amennyit felkínáltak a cserére. De árulták a madzagot élelemért is. Ezt a madzagot a faluban a vászongatyák korcába húzták és viselőjük így kötötte derekára a gatyát. De használták a madzagot ruhaszárító kötélnek is.