A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 21. (Miskolc, 1983)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Nagy Géza: Adatok Karcsa cserekereskedelméhez

tányérokat, bögréket, szilkéket, kancsókat hoztak. Minden darabnak szabott ára volt. Általában egyszer kellett a megvásárlandó edényt megtölteni búzával, rozzsal vagy - ha fogytán volt az abrak — árpával, zabbal. A tálakat, bögréket kétszer töltötték. Á vizeskorsók vásárlásakor a korsók méretének megfelelő űrmértékű fazékba kellett a terményt önteni. Bár Sárospatak is híres volt fazekas készítményeiről, és nem is volt olyan háztartás itt a faluban, ahol ne lett volna pataki fazekastól vásárolt edény, de ezek a vásárokról kerültek ide. Az edények nagyobbik részét gömöri fazekasoktól vásárolták, mivel a Bodrogközbe, így Karcsára is ezek a fazekasok hozták áruikat. Voltak olyan árusok, akik minden évben visszatértek. Ezek leggyakrabban a Gömör megyei Lkéi'óX érkeztek. A fazekasok két-három napig tartózkodtak a faluban. Szállást nem kértek, hanem a szekerükön aludtak a Templomdombon, és két-három nap után tovább vitték a megmaradt áruikat. Érdekes módon ez a cserekereskedelem nem szűnt meg az első világháború után és az új országhatárok meghúzása sem zavarta ezeknek a fazekasoknak a kereskedelmét. Csak az 1930-as évek végén, az 1940-es évek elején maradtak el, amikor a zománcedények, porcelántányérok kezdtek elterjedni a háztartásokban. Évenként két alkalommal (ősszel és tavasszal) rendszeresen megjelentek afalubana meszesek, akik a mész árusításával foglalkoztak.

7 Mindig lovas szekérrel jöttek. A szekér teljes egészében sátorszerüen, ponyvával vagy gyékénnyel volt letakarva. Amikor a szekér beért a faluba, a gazdája „Meszet! Meszet vegyenek!" kiáltással hívta fel magára a figyelmet. Ahol venni akartak tőle, ott megállt. A meszet terményért (búza, rozs) adta elsősorban, de volt amikor szalonnát kért. Az asszonyok fatálban vitték a szekérhez a terményt és a meszes azt szemre vette át, és minden mérés nélkül szintén szemre adta érte a meszet. Ha a gazdasszony nem volt elégedett a felkínált mennyiséggel, akkor alkura került a sor, de mindig megegyeztek. A két világháború között a meszesek már mérleget is hordtak magukkal és mérték a terményt is, meg a meszet is. Amilyen súlyú volt a termény, annyi súlyú meszet adtak érte. A meszesek BükkszentkeresztTŐÍ érkeztek a faluba. Nem szálltak meg sehol, hanem csak árusítva végighajtottak a falun. Az 1950-es években szűnt meg a mész ily módon történő árusítása részben azért, mert ekkor már lehetett vásárolni a TÜZÉP-telepeken is meszet, de az igazi ok a megszűnésre a beszolgáltatási rendszer volt. Ugyancsak rendszeresen, évenként egyszer-kétszer megjelentek a faluban a kőporosok. Ezek voltak a legszegényebb árusok. Szamaras kordéval jöttek, kőport árultak, melyet az asszonyok az öntöttvas lábasok és fazekak súrolására vásároltak. Áruikat terményért, élelemért adták. Ők sem tartózkodtak sokáig a faluban, hanem csak az utcákon hajtottak végig „Kűport vegyenek!" kiabálással. Az 1920-as években még lehetett találkozni velük a faluban, de az évtized végére eltűntek. Állandó vándorárusa volt a falvaknak ősszel és tavasszal a gyürős. Gyürősnek nevezték azokat az árusokat, akik a faluban rongyot, ócskavasat és egyéb hulladékot vásároltak. Ezek is csereárut adtak. Bögréket (vasból, porcelánból), olcsó gyűrűket, nyakláncokat, kalárisokat, színes szalagokat, varrótűt, tükröket, fa- és fémsípokat, bekeretezett szentképeket hoztak csereáruként. Amikor beértek a faluba, „Csontot, rongyot, gubadarabot veszek!" kiabálással adtak hírt érkezésükről. A kisebb mennyiségű hulladékért gyűrűt, kalárist, sípot, színes szalagot, varrótűt adtak. Főleg a gyermekektől vásároltak, de a nagyobb mennyiségű hulladékért az asszonyok már bögrét, kis vastányért vehettek. Itt is megegyezésen alapult a vásár. Egylovas szekérrel jártak, a hulladékot a szekérre, annak is a hátsó részére rakták. Hogy honnan jöttek, azt senki sem tudta. Zsidóknak tartották őket.