A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 20. (Miskolc, 1982)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Bődi Erzsébet: Sztrapacska. Egy felvidéki étel néprajzi vizsgálata

megosztottságát vizsgáló, nemrégen közzétett szlovák tanulmányban már nem kapunk utalást a verdire vonatkozóan. Szlovákia területén nyersburgonya és liszt összetételű szaggatott tésztának haluski, strapacki, nocki, trepanki, hickose, glgacke és cuse nevei fordulnak elő."' A felsorolt szavak közül három — galuska, sztrapacska, és csusza — használatos tehát a magyar nyelvben. Az interetnikus kapcsolatok mértékét a továbbiakban jelezheti az, hogy a két nép kölcsönösen hogyan veszi át egymástól a már ismert és fogyasztott étel meghatározására a nevet. Megfigyelhető, hogy Szlovákiában azokon a magyar nyelvterületeken, ahol a többféle főtt tésztát jelölő haluskának nevezik a vizsgált ételt, ott átvették és szívesen használják a hickose megnevezést is. Az alábbiakban arra vonatkozóan közlünk adatokat, hogy a vizsgált étel mint kultúrelem, a népi tudatban mennyire és hogyan kötődik etnikumhoz, nemzetiséghez. Azt tapasztaltuk, hogy azon a területen, ahol nagyon általánosan elterjedt kultúrelem a sztrapacska és nemzetiségiek is élnek, ott az étellel kapcsolatos táplálkozási szokásokat felhasználják a megkülönböztetésre. Ez a megkülönböztetés szubjektív tartalmú, mégis figyelembe kell venni, mert tényeket szolgáltat az etikai tudat, mely ebben az esetben nemzetiségi tudat alakulásának kérdéséhez. A legszembetűnőbb az 1941—43-ig a Bódva mentén, az Aggteleki-karsztvidéken, Derenken lakó lengyel nemzetiség és a szomszédos magyar falvak közötti eltérés. A magyar falvak lakói haluskás tótoknak nevezték a derenkieket. A megkülönböztető jelző az étel gyakori fogyasztásából következett, de nem abból, hogy a magyar falvakban ismeretlen volt. Serényfalvára, a Zempléni-hegyvidék szlovák és ukrán népére vonatkozóan nem használják ezt a megjelölést. Ott inkább parasztos ételnek tartják a verdit, a sztrapacskát. Véleményük abból a meggyőződésből alakult ki, hogy szerintük nagyvárosi lakosok nem fogyasztják. Az étel kalóriadús, laktató és fogyasztása után egész napra elmehettek nehéz munkát végezni a férfiak. Arra vonatkozóan, hogy más vidékeken, pl. az Alföld nagy részén ismeretlen étel a dolgozó parasztság kultúrájában, nem alakult ki egységes véleményük. Összegzésként megállapíthatjuk, hogy Magyarországon a vizsgált étel alapvetően összefüggött az Északi-Kárpátok térségére jellemző hegyvidéki paraszti gazdálkodással. Elterjedését szlovák etnikai hatás elősegítette, de az átvétel már korábban megtörténhetett, mert napjainkra nagy körzetekben fordul elő, s elterjedési területe nem szűkül. Az átvétel a paraszti műveltségben játszódott le, s nem a városi kultúrában, ahol a szakácsmesterség csak később figyelt fel rá. Bődi Erzsébet JEGYZETEK 1. Venesz József—Túrós Emil: A szakácsmesterség kézikönyve. Budapest, 1976. 576.; Gazdaasszonyok könyve. Budapest, 1954. 134.; Horváth Ilona: Szakácskönyv. VIII. átdolgozott kiadás. Budapest, 1974. 293.; Szirtes Andorné: Etelék burgonyából. Budapest é. n. 31. 2. Barabás Jenő: Kartográfiai módszer a néprajzban. Budapest, 1963. 135.; Malinowski Bronislaw: Baloma. Válogatott írások. Budapest, 1972. 418—420. 3. Kósa László: A magyar burgonyakultúra történetének és néprajzának kutatása. Népi Kultúra — Népi Társadalom I. (red.: Ortutay Gyula). Budapest, 1968. 93— 126.; Kósa László: A burgonya Magyarországon. Budapest, 1980. 207—221. 4. V. ö.: Fehér Ágnes: A burgonya szerepe Komlóska népi táplálkozásában. A miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei. 17. Miskolc, 1978—1979. 157—159.