A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 20. (Miskolc, 1982)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Seresné Szegőfi Anna: Adóbehajtás 1861-ben Abaúj megyében

tetik". A lakosság pedig értetlenül szenvedte el az adótehernél is rosszabb megaláztatást, erőszakot és az eljárási illetékként beszedett, egyre magasabb összegeket már képtelen volt kifizetni. Az alispáni rendelkezést végrehajtó hivatalnokok is nehéz helyzetbe kerültek. Legrosszabbul a hernádbüdiek jártak, náluk ugyanis elveszett az adófőkönyv, így a legjobb akarattal sem tudták azt előadni. .,Mi fog e szerint azon szegény községgel történni, ha a nagy adókönyv elő nem kerül, nem tudom."' — kesergett a főszolgabíró. Mi már tudjuk, hogy mi történt; az egész század beszállásolt a főpénztárnokhoz és a csendbiztoshoz, az elöljárókat pedig a katonaságnak naponta fizetendő 80 forint bírságra ítélték, ami minden nappal tovább növelte az adótartozást, és csökkentette a község esélyét arra, hogy valaha is kiegyenlítse az adóját. A següséget kérő levélen pedig ott van az ominózus „tudomásul vétetik*'. A megoldhatatlannak látszó helyzetet csak a katonaság visszarendelése oldotta meg. Az erőszakos cselekmények alól a nemesség természetesen ekkor is mentesült. A radványi kastélyba egy főhadnagy vezetésével négy altiszt vezénylete mellett 31 főnyi katona érkezett, a tiszttartó teljes szívélyességgcl elszállásolta őket. fizetni azonban a gróf távollétében nem volt hajlandó, de megkérte a katonákat, hogy várják meg, amíg a gróf intézkedik." A katonák aztán minden rendbontás nélkül elvonultak. Az események híre terjedt egyik faluból a másikba, az idő is előrehaladt. Az ellenállás eredménytelensége egyre nyilvánvalóbb lett, segítséget a falvak lakossága senkitől sem remélhetett, így június végén már egyre több faluból érkezett olyan jelentés, hogy a katonaság megérkezése után az adófizetés minden zavaró tényező nélkül lezajlott. Somod főbírája például amikor a lakosság zúgolódni kezdett, elrendelte, hogy az adószedőt kísérő 75 katonát az elöljáróság tagjai önként szállásolják el, az eredmény az volt, hogy az adót befizették, a katonák pedig „illedelemmel" viselték magukat. Az adóhivatal is jó eredményeket könyvelhetett el, így a behajthatatlan adók miatt már nem a katonaságot mozgósították, hanem a törvényes bírói utat választották. A váltótörvényszék az adóvégrehajtásra vonatkozó ítéleteit ismét csak az alkományos hatóságnak küldte meg. Az alispán még ekkor sem látta be az ellenállás eredménytelenségét, megtagadta a zálogolást, az árverési becslést, az árverés lebonyolítását. A végrehajtási kérelmek százain jelent meg az alispáni megjegyzés „tudomásul vétetik". A megcsúfolt Pénzügyigazgatóságnak hamarosan módja akadt, hogy visszaadja azt a kölcsönt, amit az „alkotmányos" hatóságoktól kapott rendeleteinek semmibevételekor. A forradalom bukása után az árvapénztár kezelése is hatáskörükbe került át, így az árvák vagyonának kiadása, a neveltetésükre, ellátásukra szánt összegek kiutalása is a feladatuk volt. A főszolgabírói hivatalok viszszaállításakor természetesen az árvaügyek is visszakerültek az önkormányzati hatáskörbe, a pénzösszeg azonban pénzügyigazgatóságoknál maradt. A főszolgabírák ezért kifizetésekre kérték fel esetenként a pénzügyigazgatóságokat, ezek pedig „eltanulva" a rossz gyakorlatot, nem fizettek az önkormányzati hivatalok rendeletére. A legfelsőbb utasítás megérkezéséig így sok árvának és gyámnak szereztek nehéz napokat. Az ellenállás kifulladt, látható ereaménytelensége miatt. Az 1849. utáni passzív ellenállás tipikus példája volt. Bizonyítéka annak, hogy ez a Deák által meghirdetett politika szembefordult a fejlődést szolgáló intézkedésekkel is, ha azok a gyűlölt elnyomó hatóságtól eredtek. Az alispán és a szolgabírák politikai