A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 20. (Miskolc, 1982)

RÉGÉSZETI ÉS MŰVÉSZETTÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Dobrik István: Miskolc és a magyar grafika (1955—1961)

pott diplomát. Az akadémia legmozgalmasabb helyén, a grafikai osztályon Jurkiewicz mellett szerzett élményeit, tapasztalatait hozta haza tarsolyában, közvetítve a grafikának egy társadalmilag megbecsültebb szerepét. 1955-ben Derkovits-ösztöndíjat kapott. Hogy vállalt munkáját végezni tudja, szüksége volt egy megfelelő rézkarcnyomó gépre. Kérését teljesítette a Művészeti Alap, és 1955 őszén könyvjóváírással Miskolcra érkezett egy linzi gyártmányú, kb. 40 cm-es futólappal rendelkező, fogasléces rézkarcnyomó prés. Ezt az Alap — mint akkor a jogos begyűjtő — és a minisztérium képzőművészeti osztálya, Szilárd György segítségével bocsátotta Feledy rendelkezésére.

3 A gépet az elég mostoha állapotban levő művésztelep felső — azóta már lebontott — épületének közös műtermében helyezték el, ahol volt már egy — Meilinger Dezső által otthagyott — házi készítésű csillagprés. Az itt élők közül szinte nrndenki megpróbálkozott ezzel a technikával, még az erősen festő beállítottságú Csabai Kálmán is. Vati József, Seres János, Tóth Imre, Ficzere László és az Ózdon élő Kunt Ernő is a műfaj megújulásának lázában kezdett el újra grafikákat készíteni. Az 1981-ben elhunyt Lukovszky László így emlékezett vissza erre az időre: „. .. egyszerűen hónapokon át mindenki rézkarcot akart csinálni, a Meilinger által itthagyott csillagprésen, amibe belebolondultunk. Fokozatosan vettük észre, hogy mennyivel több gondolatot lehet örökebbé tenni, hogyha azt lemezbe meg tudjuk csinálni.. . magas fokú lázadás volt és belülről fűtött bennünket, hogy megismerjük és megtanuljuk . . . fokozatosan küszöböltük ki a hibákat, mértük fel a lehetőségeket . . . Szenzáció volt az életünkben, mit lehet e műfajban elmondani, mennyi aktuálisat mindennapi életünkből . . . Szinte szenvedéllyé vált ez ebben a kis körben."

4 Miskolcnak grafikus művészeti központtá válásához — az akkori társadalmi konstellációt figyelembe véve — már maga a lehetőség ebben a műfajban a munkára, jelentett óriási vonzó- és hatóerőt. Az, hogy létezett egy hely, egy jó minőségű gép, amellyel engedélyezetten grafikát lehetett sokszorosítani. (Ez idő tájt ugyanis nem tarthatott magánember sokszorosító gépet. Minden ilyen nyomtatási eszközre rendőrhatósági engedély kellett. Feledy rendelkezett ilyennel, mert a Képzőművészeti Főiskolán — ahol Miskolcra jötte előtt tanított — a grafikai osztály gépeiért is ő volt felelős.) A nyomóprésen kívül a rézkarcnyomáshoz szükséges eszközök, anyagok is bizony hiánycikknek számítottak, s Feledy volt az, aki ezeket az indulásnál biztosította társainak.

5 Kezdetben csak rézkarccal és linó-, valamint fametszéssel foglalkoztak, de később teljesült a kezdetek óta meglevő vágy, és sikerül a telepnek, Kunt Ernő kitartó közbenjárása segítségével, egy litográf gépet is szerezni.

6 A „géppark" tulajdonképpen ennyi volt. Egy idő után már mindenki arra törekedett, hogy barkács módon (mángorlóból vagy mosógép-hengerből) legyen egy kis házi gépe, amin legalább a próbanyomatokat meg tudja csinálni. Ekkortájt a Képzőművészeti Főiskolán kívül — többé-kevésbé szervezett műhelyben — csak Miskolcon lehetett rézkarcot készíteni. Az 50-es évek második felében bekövetkező szellemi pezsgést — ami itt is indítóok volt —, azok a felhajtó erőként működő feszültségek motiválták, amik a magyar képzőművészetben ez idő tájt a stíluskorlátozás tagadását hozták. A közép- és kelet-európai országokat, vagy Párizst megjárt művészek ekkor készült munkáinak egy része ugyan még adminisztratív intézkedésekre is ingerel-