A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 19. (Miskolc, 1981)

NÉPI MŰEMLÉKEK - Balassa M. Iván: A tájházak muzeológiai és műtárgyvédelmi kérdései

a szándék van meg, de az alkalmas épület hiányzik. S mivel a lelkesedés sokra képes, a kevésbé jelentős épületet is helyreállítják, s később berendezik tájháznak, ä szomszéd településen ugyanakkor kiemelkedő jelentőségű épület pusztul el az érdeklődés teljes hiánya miatt. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy van-e ilyen esetekben megoldás, és hogyan kerülhetők ki ezek az esetlegességek a tájházak létesítésekor. Azt hiszem van, és azt a „Heves megyei példá"-nak nevezhetjük. Heves megye — és itt nem akarom csökkenteni a veszprémi, vagy vasi—zalai némileg hasonló törekvések érdemeit — úgy döntött, hogy nem hoz létre áttelepített épületekből álló szabadtéri múzeumot, hanem a megye területén kialakít egy tájházláncolatot. Bakó Ferenc kutatásai alapján megállapították, hogy melyek azok az épületek, amelyek legjobban reprezentálják a megye népi építészetének fejlődését, a megye lakosságának gazdasági-társadalmi tagolódását, és hosszú távú tervet készítettek. Az épületeket folyamatosan, az Országos Műemléki Felügyelőséggel karöltve megvásárolják, helyreállítják és berendezik tájháznak. Tehát a tájházak kiválasztását alapos tudományos kutatás előzte meg, ennek alapján történt az épületek kijelölése, s nem fordítva, amikor minden áttekintés nélkül itt-ott tájházakat alakítanak ki, és ezek csak utóbb állnak össze — ha egyáltalán ez megtörténik— valamiféle rendszerbe. És sajnos, ez azutóbbi a gyakoribb! Muzeológiai, műtárgyvédelmi, közművelődési szempontból leginkább azok a tájházak problematikusak, melyek spontán alakultak ki. Ezek az esetek túlnyomó többségében egy-egy ember lelkesedésének, ügyszeretetének köszönhetik létrejöttüket. Ilyenkor a tudományos szempontok gyakran nem kapnak kellő súlyt, sőt, olyan gyakorlati kérdéseket is szem elől tévesztenek, hogy megoldható-e a tájház folyamatos és korszerű üzemeltetése, megközelíthető-e a tájház stb. Nem ritka, hogy az ilyen egyéni kezdeményezéssel létrehozott tájház gazdátlanul marad, ha a létrehozó valamilyen okból nem tudja a munkát folytatni, ekkor azután a gyűjtemény szétesik, vagy felesleges teherként a megyei múzeumi szervezet örökli meg. A népi műemlékvédelem legkorszerűbb megoldása, a településszintű műemlékvédelem nemcsak az építészeknek, hanem a múzeumoknak és a muzeológusoknak is fokozott feladatokat jelent. Mivel Mezőkövesd fejlesztési tervének részeként a Mogyoró-köz, Kis Jankó Bori utca környékén ezt a megoldást alkalmazzák, úgy vélem, feltétlenül foglalkoznom kell a kérdéssel. Amellett, hogy ez a legkorszerűbb megoldás, azt hiszem, kár érvelnem, hiszen így nem egy-egy egyedi épületet, hanem épületek sorát, hiteles környezetükkel együtt mentünk meg az utókor számára. Csakhogy éppen ez, az épületek sora okozza a nehézségeket is. Itt ugyanis fokozottabb mértékben merül fel a máshol is tapasztalható nehézség — az épületek hasznosításának ésszerű megtervezése. A településszintű védelem alatt álló területeken az épületek túlnyomó része lakóház, így nyilvánvalóan hasznosításuk is meglehetősen korlátozott. Míg egy kastélynál például számtalan lehetőség merülhet fel, itt ezek száma meglehetősen csekély. A védett területeken álló épületek, de általánosságban is a védett népi műemlékek — mintegy ezerkettőszáz van belőlük —, túlnyomó része lakóház, tehát lakás, s a jövőben is nyilvánvalóan az lesz. Ezért rendkívül fontosak azok a korszerűsítési tervek, melyeket például Hollókő komplex védelmi tervének részeként dolgoztak ki. A hollókői épületállomány a tervezők szerint alkalmas az ilyen tervek megvalósítására, viszont kétlem, hogy akár Csongrád-