A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 19. (Miskolc, 1981)

NÉPI MŰEMLÉKEK - Balassa M. Iván: A tájházak muzeológiai és műtárgyvédelmi kérdései

A tájház tervezése A tájházak tervezése — és itt nem az építész tervek elkészítésére, hanem az egész tájházlétesítési folyamatra gondolok -— az esetek túlnyomó többségében nem kellően átgondolt. Sok esetben a tájházak létesítői nem gondolják végig, hogy egy adott helyen szükséges és lehetséges-e ilyen vállalkozásba fogni. S mivel általában lehetséges, a szükségesség kérdése egyáltalán nem merül föl, vagy már csak akkor, amikor alapvető bajok vannak. Ez, a kissé talányosan megfogalmazott helyzet szoros összefüggésben van a népi műemlékvédelemmel, ezért bővebb megvilágítása miatt e kérdést is érinteni kell. A tájház ugyanis elsősoran népi műemlékből lesz, olyanokból, melyek már eleve viselik ezt a minősítést, de gyakran olyanokból, melyek csak a múzeumépítés során, praktikus okokból váltak gyorsan azzá. 1974-ben az Országos Műemléki Felügyelőség felterjesztésére a Minisztertanács határozatot hozott, melynek értelmében a másként fent nem tartható népi műemlékek állami tulajdonba vételéhez 30 millió forint központi támogatást nyújtanak. Ezzel ugrásszerűen megnőtt annak a lehetősége, hogy műemléki minősítésű épületeket megvásároljanak, és azoknak valamiféle közösségi funkciót adjanak. Ez a lehetőség meggyorsított egy már korábban is tapasztalható folyamatot, hiszen az Országos Műemléki Felügyelőség mindig is erőteljesen támogatta -— mind anyagilag, mind szellemileg — az állami, közösségi tulajdonban levő népi műemlékek helyreállítását. Ez a helyzet meglehetősen tág teret biztosít a tájházak létesítésére, hiszen, különösen 1974 óta annak, aki ilyen múzeumot akar létesíteni, gyakorlatilag csak a helyreállításhoz szükséges — természetesen nem csekély — összeget kell biztosítania. És azok, akik ezt megtehetik, élnek is a lehetőséggel, mint azt az Országos Műemléki Felügyelőség évről évre impozánsabb statisztikai adatai bizonyítják. Nagy problémát jelent azonban az, hogy kik élnek és élhetnek ezzel a lehetőséggel. Az Országos Műemléki Felügyelőség partnerei, azaz az épülethelyreállítás költségét teljes egészében vagy részben fedezők szinte kizárólag a helyi tanácsok. A lehető legritkább, hogy a megyei múzeumi szervezet, vagy a helyi, esetleg szomszédos településen működő múzeum vállalkozik a terhek közös viselésére. Nem kétséges, hogy sokszor ez csak látszat, s valójában a helyi szervek és a megyei múzeumi szervezet összehangolt akciójáról van szó, csak az utóbbiak korlátozott anyagi lehetőségei miatt a népi műemléképület helyreállítását más úton lehet biztosítani. De az sem kétséges, hogy az esetek nagy részében valóban helyi kezdeményezésről van szó, s a későbbi felügyeleti szerv, a megyei múzeum csak akkor értesül az ilyen tervekről, mikor már az épület helyreállítása megtörtént. Ennek a sajátságos helyzetnek a kialakulásában legkevésbé az Országos Műemléki Felügyelőség hibáztatható, mert ők a támogatást arra kapják, hogy minél több népi műemléket megmentsenek az utókornak. S mivel ez a lehetőség elsősorban az épületek állami tulajdonba vételére használható fel, mindenképpen szükség van egy partnerra, aki a helyreállítás egyéb költségeit vállalja, mert e nélkül teljesen feleslegesen használná fel az adott pénzügyi forrásokat. És az is köztudott, hogy ilyen partnert nem könnyű találni, s nem egyszer fordul elő, hogy egy településen van ugyan megvédésre alkalmas épület, de hiányzik a hajlandóság és a helyi anyagi támogatás, másutt