A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 19. (Miskolc, 1981)

MUZEOLÓGIAI KÖZLEMÉNYEK - Horpácsi Sándor: Gondolatok a keleméri Tompa-kiállítás kapcsán

tumai? Nem megyek bele teológiai fejtegetésekbe, mert a lényeg néhány szóban összefoglalható! A család mellett a szorgalom és a teljesítmény tisztelete volt az egyik princípium, ma divatos szóval a kreativitás, amelyet a protestáns polgár szentnek tartott. Rögtön emellett kell azonban emlegetni a közösséget, amely igenis irányítani akarta a sorsát, másképpen fogalmazva a demokráciát. Tekintélyt tehát az a munkájával-szorgalmával gyarapodó polgár tudott szerezni, aki ismerte és tőle telhetően betartotta a közösség játékszabályait is. S ezzel máris itt vagyunk Tompa Mihály irodalomtörténeti minősítésénél: a népiességnél. Mert igaz ugyan, hogy származása (a családi hagyományt, amely fontosnak tartotta a Lipót császártól kapott nemességet, szempontjaink szerint nem kell komolyan venni), keserves gyermek- és hányatott ifjúkora is a Petőfi—Arany fémjelezte népiség felé vitte volna, de Tompa esetében egyáltalán nem túlzás Sárospatak hagyományait, inspirációját, kisugárzását is emlegetni. Azért a Sárospatakét, amely nemcsak derék papokat, értelmiségieket adott ennek az országnak, de olyan kiváló politikusokat is mint Kossuth Lajos vagy a tragikus sorsú Kazinczy Lajost, hogy ne csak a legnagyobbakról essék mindig szó. Sárospatak protestáns hagyományai, tudatos és hatékony patriotizmusa sajátosan érlelődött költészetté Tompa Mihály tollán. Legújabb kori történetíróink között csak Nemeskürthynél olvastam határozott megfogalmazást arról, hogy a mindenkori történeti ember igenis felelős tetteiért, részben a sorsáért is, mert erkölcsi értelemben legalábbis mindenkor választania, döntenie kell. Nos, ez az állítás szögesen ellentmond a protestáns predestinációnak, vagy ha a marxi terminológia jobban tetszik, determinációnak. Miért mondom ezt? Mert hiszem és vallom, hogy az igazi optimizmus mindenkor cselekvés, magában a cselekvésben demonstrálódik. Márpedig Tompa Mihályról, a költőről minaen állítható, csak az nem, hogy kiegyensúlyozott, derűsen optimista lett volna. Kortársai feljegyzéseiből tudjuk, hogy nevetni nem hallotta senki, legfeljebb elmosolyodott idős korában, amikor az egész életét megnehezítő betegsége súlyosabbá vált, meg kifejezetten misontroph és keserű öregember volt. Hogy milyen ellentmondást látok ebben? Mindenekelőtt a papét, akinek tiszte a Gondviselés jóindulatát és bölcsességét kellett hirdetnie, hiszen — vulgárisan szólva — ezért kapta a fizetését. Kevésbé ellentmondásos az, ha a gondolkodó értelmiségit és a költőt vizsgáljuk. S itt rögtön szükségesnek tartom megjegyezni, hogy felelős írástudóról szólván, semmi értelmét nem látom az „optimista" vagy a „pesszimista" jelzőnek. Sőt! Illyésnek igaza van, aki arra figyelmeztet, hogy „növeli, ki elfödi a bajt". Nos, ha van mit tisztelnünk és csodálnunk Tompa Mihály költészetében, akkor éppen ez, az idézőjelbe tett „negatívum". Ez az alkatánál fogva pesszimista, borongó kedélyű ember, éppen akkor jutott fel költészete csúcsára, amikor mindenki más összeroppant és elhallgatott. Nem kell itt most részleteznem, hogy mely évekre gondolok. A magyar történelem egyik legragyogóbb negyedszázadára egy tragikus vereség tett véres-fekete pontot. Nem is annyira a sokat vitatott Világossal, mint inkább az azt követő évekkel, amikor is az eladdig kicsit eufóriában élő nemzet hirtelen mintha sírkamrában találta volna magát. A magyar történelemben oly gyakori és oly jól ismert helyzet és képlet ez. Ha nem tudunk győzni, úrrá lenni a bajainkon, mert ellazsáljuk, vagy rosszul szervezzük meg, akkor rögtön „nemzeti nagylétünket" kezdjük siratni, vagy éppen a nemzethalált jajdulni. S ekkor jön a vidéki tiszteletes, aki a