A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 18. (Miskolc, 1980)

Történeti közlemények - Tassonyi András: A Móricz-család Prügyön

visszament és lefeküdt. Nem tudott elaludni, gondolatait a rejtélyes füst eredete foglalkoztatta. Az ablakon át rövidesen fény villanásokat észlelt. Felkelt és az ablakhoz rohant. A hirtelen magasba törő lángok ekkorra már jól megvilágították az udvarát, „Tűz van!'' — kiáltotta, s gyorsan felöltözött. Darabosokat felköltve futva ment a paplakra, s útközben kiabálta: „Tűz van! Móricz istállója ég!" Néhány perc múlva verték a harangot. Tóth Károly tanító úr — a tűzoltó parancsnok —, a nagy sietségben kabátját is útközben vette magára. A parókia előtti téren, a mai tanácsháza helyén gyülekeztek a tűzoltók. Itt volt az alig két évvel azelőtt készült tűzoltószertár. Abban volt a fecskendő. A parancsnok érkezése után pár perccel futva indultak a fecskendővel; a tűz közel volt oda, hamar megérkeztek. Megkezdődött az oltás: asszonyok, emberek vödrökkel cipelték a vizet, így segítették a tűzoltók munkáját. A gyors és hathatós oltás ellenére kigyúlt a gépszín is. Sírás, ordítás tört ki, amikor az udvarra befutott Móricz Bálint. ..A család!" — kiáltotta. — „Segítsetek, jó emberek!" És tovább folytatódott a bútorok, eszközök mentése. Mindenki együttérzett a bajba jutott családdal. Falun — ősi szokás szerint —, ilyenkor nincs haragos, csak egy van: segítés, mentés. Darabos szomszéd rimánkodott Bálintnak, hogy vágják el a láncot, mentsék a tüzesgépet. Ezt mondták a többiek is, de Móricz nem engedte, csak ennyit mondott: „Be van biztosítva". Ekkor még sokan nem értették, hogy az óriási gép miért van olyan vastag lánccal a szín oszlopához kötve. Nem lejtős a terület, meg aztán — mondták egyesek —, 24 ló kellene a vontatásához. Tanácstalanul néztek egymásra. Egyedül Boros Imre settenkedett, hol ide, hol oda ment. Valamint törte a fejét, de arról senkinek nem beszélt, amire gondolt. A tűzoltási intézkedések ellenére kigyúlt a lakás is. A bútorokat ekkorra a második szomszéd, Drofti Benjámin lakásába mentették. Bálint ponyusba kapott két gyereket, és vitte őket Droftihoz. Útközben elejtett egy gyereket. A tüzet néző asszonyok utána kiáltottak: „Móricz! Elhagytál egy gyereket!" „Nem baj. Jut is, marad is!" — volt a rövid válasz. Ez a mondás az öregek nyelvén ma is él. A tűzesettel kapcsolatban több szemtanú emlékezését feljegyeztem. „1891. december 27-én éjjel, úgy éjfél előtt, nagy kiabálásra és harangszóra ébredtünk. Ingben, gatyában kiszaladtunk az udvarra. Az utcánkról erős férfi hangot haUottunk: Móricz háza ég! Ezután felöltöztünk, és villával rohantunk a tűzhöz. Az egész falu ott volt. A család holmiját éppen akkor mentették az égő tető alól. Mi, gyerekek is segítettünk a bútorok átszáUításában Drofti Benjámin lakásába. Móriczné és a gyerekek már ott voltak. A kemencepadkán ülve egymás nyakába borulva sírtak. A ház, az istálló és a gépszín — a tüzesgéppel — teljesen leégett. Hajnali három óra lehetett, amikor hazamentünk. Az emberek még ott maradtak. Másnap délután a leégett tüzesgép kerekeivel játszottunk. Miklós is ott volt, no meg Drofti Berti."

16 „Mi akkor abban a házban laktunk, amelyikben ma Megyesi Imre lakik. Zsigáékkal szomszédok voltunk. Még azon a délután Móriczék nálunk estéztek. Igaz, ők hamarabb elmentek, mint a többiek, mert Móricz Bálintnak még aznap este Mádra kellett mennie. Édesapám kikísérte őket a kapuig. A többiek csak jó idő múltán mentek el. Késő este lehetett, amikor mi is ágyba bújtunk. Édesapámék váltottak még néhány szót egymással, majd a mécsest elfújta, és nemsokára elaludtunk. Mély álmunkból arra ébredtünk, hogy valaki erősen veri az ablakot és ezt kiabálta: Keljetek fel! Tűz van Móriczéknál! Ég az ól! Mindnyájan kiugrottunk az ágyból, öltözködtünk és szaladtunk a tüzet oltani.