A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 18. (Miskolc, 1980)

Történeti közlemények - Tassonyi András: A Móricz-család Prügyön

Móricz Zsigmond önéletrajzi munkájában többször is szól a házról, amelyben négy és fél éven át élt a család. „Most is megvan a ház, én azt hiszem, 1922-ben láttam utoljára.'"

1 „Az a mi házunk is, sohase volt ilyen magas a mi tügyi árvizünkben. Az egy nagyon alacsonyan és igen elnyűtten ottmaradt kis egyszemű házacska volt, igen ócska, s mindenféle csorgó tetővel, kidűlt-bedűlt elnyűtt léckerítés volt körülötte, s a tornáca kikopottan, sárral verve. Ha ember be akart menni, szinte le kellett hajolni, s kicsit befelé, lejjebb kellett lépni. A nagy szabadtűzhely es konyhából jobbra nyílt a szobaajtó, s a szoba olyan volt az utcai egy ablakkal, s az udvari másikkal, mint valami medvebarlang, alacsony, sötét és büdös."

5 „Ügy számítom, hogy 1887 őszén vették, s itt laktak 1893. tavaszáig, a tűzig, mert leégett a ház."

G Később: „Most elértünk a mi régi, kedves kisházunkhoz, mely úgy áll szemben arra az útra, amelyen Pallagiéktól mentünk, mint Csecsén az apa, s anyai ház a falu egyetlen utcájára. Ott állt a kicsiny szalmafedeles ház, s elborította a szememet a könny. A szenvedések hajléka!".

7 A szóban forgó ház 1821-ben épült.

8 Móricz Bálint 1888-ban használt járgányt vásárolt, azzal csépeltetett. Ekkor már olyan jól ment a sora, hogy egyre-másra vásárolta a földeket. Istállót épített, de csak sertést és kecskét tartott, a jószágot a nyájra járatta.

9 A vagyonszerzésben minden rokonán túl akart tenni. Ezt nemcsak hangoztatta, gyors gazdagodása is bizonyítja. Felesége ennek ellenére szinte naponta kért kölcsönöket rokonaitól, amit nem adott meg. A rokonok segítettek is egy ideig Móricznéra és a gyerekekre való tekintettel, de nem nézték jó szemmel, hogy Bálint gyakran korcsmázott.

10 Ezért aztán megszüntették a további segítséget. Szoboszlai Sámuel kézműves a 31. sz. házban lakott, műhelye is ott volt. Móricz Bálint késő ősztől korán tavaszig ott dolgozott, mert Szoboszlai megengedte, hogy kisebb eszközök, szerszámok javítását ott elvégezze. A kereset külön kasszára ment. Leánya később is panaszolta: „Azért nem volt nekem cipőm és ruhám, mert Móricz az én apámmal mindent megivott".

11 A két ezermester közösen felvállalta a tarcali templom tornyának javítását, de a munkabért „apránként előre felszedték, s mire készen lettek a munkával, pénz már nem volt".

12 Ebben az időben történt az ún. macskaeset, amely mélyen érintette a Móricz-családot, s amellyel az író önéletrajzi munkájában Lebicskázva címen részletesebben foglalkozik. Hogyan látták ezt az esetet a prügyiek? Szőke József 1889. május 25-én reggel néhány társával, Boros Imrével, Takács Józsefiéi kaszálni ment a Zserc-dűló'vel szembeni Hódos-laposra. Amikor szekerével kifordult az útra, meglátta a köves úton Tarcal felé igyekvő sógorát, Móricz Bálintot. „Sógor! Ájj meg!" — kiáltotta, és ostorával megpacskolta lovait. Egy-két perc múlva, már Bálint is a szekéren ült. Ö a 8 km-re levő Tárcáira igyekezett, mert ott dolgozott. Útközben a vetéseket mustrálták majd a legújabb hírekről és az időjárásról esett szó. A végén néhány tréfa is elhangzott. Bálint a szép Bodonnéra terelte a szót, aki szomszédja volt Szőkének, s folyt az élcelődés. Amikor a Zserc-dűlőhöz értek, Szőke megállította a lovakat. Bálint gyalog ment tovább Tárcáira. Az út innen már csak öt kilométer. A kaszások tíz óra tájt — amikor jól kisütött már a nap —, leültek pár percre megverni a kaszát, aztán tovább vágták a szép dús füvet. Időnként egy-egy akáccsabakot is ért a kasza. Ilyenkor azonnal fenni kellett, vagy a kalapáccsal kiigazítani a hibát. Rövidesen meghozták az ebédet. A tügyi ember régóta ahhoz volt szokva, hogy vagy hazament ebédelni, vagy kihozták neki a