A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 18. (Miskolc, 1980)

Szlovákiai téka - Matejcík, Ján: Lexika Novohradu. Vecny slovník (Kovács István)

becses kutatási eredmény megjelentetését várhatjuk a következő években is, hiszen a pozsonyi egyetem nyelv járáskutató iskolájából kikerült korábbi és fiatalabb, jól képzett, az ügyért lelkesedő növendékek már ismertté vált kutatási bázisokat alakítottak ki egy-egy kihelyezett bölcsészettudományi karon, illetve pedagógiai főiskolán (Nyitra, Besztercebánya, Eperjes). A szerzőben is az említett iskola alapítói, nagy tekintélyű professzorai és tudósai keltették fel az érdeklődést a nyelvjárások iránt. Bizonyos, hogy ezzel az alapos munkával ő is több fiatal figyelmét ráirányítja a dialektológiai kutatásokra, ezek szükségességére. A mű címe kissé megtévesztő, tudniillik a könyv nem csupán nyelvjárási szótár, a szótári rész az egyik, igaz, a legterjedelmesebb, az utolsó fejezetét alkotja (VI.). A munkát csak úgy lehet igazán értékelni, ha teljességében megismerkedünk vele, tehát az előző fejezetekkel is. A rövid Előszóban (11.1.) igen helyesen mutat rá a szerző, hogy a felgyorsult társadalmi, gazdasági és kulturális fejlődés kiegyenlítő nyelvi hatása sürgető feladattá tette a nyelvjáráskutatást, annál is inkább, hogy a nyelvjárások vallomásai forrásértékűek, több tudományág felhasználhatja őket. Soraiból kitűnik, hogy szótára anyagának gyűjtésekor, rendszerezésekor és feldolgozása során számos szakemberrel, nyelvésszel, dialektológussal, lexikográfussal, konzultált, közöttük olyanokkal, akik kiválóan ismerik a nógrádi tájnyelveket, és hogy mezőgazdasági szaktanácsadó is segítette problémái tisztázásában. A munka I. részében, a Bevezetőben (15—17) röviden utalva arra, hogy a nagy társadalmi változások erősen hatottak a szlovák nyelvjárások fejlődésére, és hogy fejlődésük dinamizmusát nagymértékben befolyásolták a területi adottságok, sajátosságok is: mostoha viszonyok között, kevésbé fejlődő területen a nyelvjárások jobban megőrzik eredetiségüket — fölvázolja a nógrádi tájnyelvek fejlődését, kialakulását. Ezek a XVII. századi török betörésig minden bizonnyal komplex egységet alkottak. Ebben az időszakban azonban a délről Nógrád megyén keresztül vezető fő közlekedési útvonal kiépítésével az egység megbomlott. A közép-nógrádi nyelvjárásra hatott a Zólyom megyei nyelvjárás, tartósabb nyelvi keveredésre nyílt lehetőség. A nyugat- és keletnógrádi részeken a tájnyelvek önálló fejlődést mutatnak, de fokozatosan — az első a honfi, a második pedig a Gömör megye délke Sieti területének tájnyelvével került közelebbi kapcsolatba. Ennek ellenére a nógrádi tájnyelvek szókészletének jelentős része homogén — megőrizve a földművesek elődei szókincsének konstabilitását, szilárd egységét. A bevezető sorokból az is kiviláglik, hogy a szerző tulajdonképpeni kutató területe Nógrád megye keleti részié volt. E részben egy igen fontos elvi kérdésre is kitér a szerző: Mi legyen a tájszó vizsgálatokra az összehasonlítási alap, az irodalmi (írott) nyelv szóalakja-e, vagy egy másik, illetve több tájnyelv azonos jelentésű szava. A szerző az utóbbi megoldást tartja megfelelőbbnek, ezért az általa a címszóul felvett szóalakhoz a szomszédos (nógrádi) tájnyelvek azonos jelentésű, funkciójú szavait veszi fel, •— amikor ez lehetséges (a szerző ismeri, megvan a fogalom neve a közeli tájnyelvekben). Ezt a módszert több országban használják, nálunk nincs hagyománya. Ügy vélem, hogy napjainkban, a lassabban-gyorsabban végbemenő, de jól észrevehető nyelvi kiegyenlítődés korában ezt az eljárást egyre nehezebb indokolni, hiszen nagyon kevés tájszótár van, a dialektológusoktól nem lehet elvárni, hogy ismerjék egy tájnyelv szavának a szomszédos, több tájnyelvben megfelelő