A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 17. (Miskolc, 1978-1979)

Kondor Béla emlékülés - Németh Lajos: Kondor Béla mitológiája

bájukat és ágyúval lője az égből zuhanó angyalpárt, az előző lap diadalmasan szárnyaló, kardot elhajító géniuszait, akik e lapon fordított helyzetben, kardot veszejtően hullanak a föld felé. A tankhajó Kondor képzeletének jellegzetes szülötte, rozoga és agresszív, rajta és belsejében a fegyvereket akkurátusan kezelő vagy a mindennapi banalitás világát élő alakok, szépítkező asszony, a nagy világégésből semmit sem észlelő, animális lények. A kormányos pedig szónok és pap keveréke. Az egyik hajóablak sötétjében groteszk vergődésben lepkeszárnyú lény, a korábbi metszet lepkemotívumának a tragikomikus visszacsengése. Az áldozatok szánalmasan menekülő alakok, élükön blaszfémiaszerű, keserű szimbólum, nagy tomporú, lógó keblű akt rohanó bika szarvába kapaszkodva, a kondori szimbólumvilág többértelműségének a jellegzetes példája, ironikus Európa elrablása jelenet, amely azonban értelmezhető Európa pánikszerű menekülésének is. A két rézkarcon tehát felvonul a kondori mitológiának úgyszólván az egész kelléktára, vissza-visszatérő motívumköre, magateremtette, ambivalens értelmű ikonográfiája. E sajátos mitológia megteremtése volt Kondor munkásságának a nagy belső küzdelme. A mitológia, amely mindig szimbiózisban élt a művészettel, a társadalom homogén világképének érzéki, konkrét megfogalmazása volt, az ember és a kozmosz, az ember és a természet, az ember és a társadalom, illetve az ember és a történelem viszonyát szabályozta, összefüggő rendszerbe foglalta, átfogta és értelmezte tehát az egész emberi valóságot. A történelmi fejlődés során azonban, mint ismeretes, e koherens rendszer széthullott, szurrogátumokban élt tovább, a viszonylatok elrendezésének a terhe az elszigetelt egyénre maradt, ő próbálta megteremteni, önmagából táplálkozva, önmagára építve a kollektív helyett immár egyénivé váló mitológiát, az elidegenedettség mítoszát, hiszen a pszeudoközösséggé sikkadt társadalmi lét, az absztrakttá hidegülő koordináló apparátus, az állam ideológiai szisztémáival, intézményhálózat-rendszerével csupán manipulatív célzatú álmítoszt tudott teremteni. Több évszázados folyamat volt ez, ismerjük tragikus végakkordjait. Kondor lázadt ellene, általános érvényű, szilárd belső rendtől vezérelt mitológiára vágyott, mint volt a régi, a közösségi, ugyanakkor tudta, hogy ennek az ideje elmúlt, az újjászületésének a feltételei még csak születőben, nem teremtődik meg tehát oly spontán természeti minőségben, érzéki, konkrét képekben, mint régen. Ezért végigjárta a szürrealizmus kínálta utat, a tudatalatti szférájába merülés dantei gyötrelmét, de nem elégedett meg csupán az egyéni psziché szorongásaival, vízióival, hanem megkísérelte fellelni az ősibb és egyetemesebb, archetipikus képzeteket, szimbólumokat is. Mitológiájának tartóoszlopai látszólag poláris ellentétek, mint mutatja a Romantikus tanulmány két lapja is, tehát a jó és a gonosz, az angyali és az ördögi, az alkotás és a pusztítás, a szárnyalás és a földhöz tapadás. Ez azonban csupán részben igaz. A kondori világ sokkal bonyolultabb ennél, és ennek megfelelően ugyancsak öszszetett jelentéskörűek a szimbólumai is. Elég utalni csak a kulcsszimbólumnak minősíthető repülős motívumra, amelynek médiuma hol az ember transzcendentális és ideális képmása, az angyal, hol a lét alacsonyabb szférájába tartozó bogár vagy rovar, máskor meg az ember alkotta tárgy, a szabadságot és az öldöklést egyformán hordozni kész repülőgép. E médiumok művein gyakran többértelmű alakzatokká keverednek, az ember—bogár, a bogár—gép, a gép—