A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 17. (Miskolc, 1978-1979)

Kondor Béla emlékülés - Németh Lajos: Kondor Béla mitológiája

Kondor Béla mitológiája Amikor a Herman Ottó Múzeum felkért, hogy előadást tartsak a Kondor Béla emlékére rendezett ülésen, szívesen vállaltam, bár tudtam, hogy művészetírói munkásságomnak az egyik legnehezebb feladatát kaptam. Kondor Béla személye nagyon közel állt hozzám és a halála is mintha csak tegnap történt volna, hiába tudjuk, hogy már nem él, mégis, ha az ember este a Kristóf-téren megy át, önkéntelenül felpillant a Bécsi út 1. számú bérház műteremlakásába, ég-e vajon Béla kis szobájában a villany, a várfalrésnyi ablakon átsüt-e a fény? Nemcsak az emberrel van így, hanem művészetével is. Azt sem érezzük még lezártnak. Ha a szemünk előtt bontakozik ki egy életmű, születnek a művek, akkor mindenekelőtt a folyamatot érzékeljük, minden új mű előtt ösztönösen azt keressük, hogy miben kötődik a megelőzőkhöz, miben halad túl rajtuk. Az életmű diakron alakulását keressük tehát. Ebből következően, ha szakemberként is szemléljük a műveket, közeledésünk kettős: művészetkritikai és esztétikai. Mindkét közelítés a művek jelentését kutatja, de ugyanakkor el is próbálja helyezni őket a művész belső fejlődési útján. A halál hirtelen megváltoztat mindent. A szüntelen alakuló, módosuló művészi fejlődés lezárul, életművé merevül, a művek e viszonylatban már nem elsősorban a fejlődés láncszemei, hanem a rendszerré szilárdult életmű bonyolult viszonylathálózatának az összetevői, jelentésük az egész életműstruktúra vetületében is értelmeződik. A diakron megközelítésnél nagyobb súlyt kap a struktúra analízisnek inkább megfelelő szinkron elemzés. A lezárult életmű szükségképp művészettörténeti dimenzióba is kerül. T. S. Eliot írta egyízben, hogy minden valóban jelentős életmű szükségképp átrendezi visszamenőleg is azt a képzeletbeli hierarchiát, amelyet művészettörténeti értéknek és fejlődésnek nevezünk. Két ilyen életmű zárult le a közelmúltban Magyarországon: Kondor Béláé és Schaar Erzsébeté. Nehéz még elhelyezni és értelmezni őket, hiszen az első pillantásra egyikük életműve se illeszthető be könnyen a modern magyar képzőművészet fejlődési láncába. Persze lehet, hogy csak a képzőművészetébe nem, a magyar kultúra egészét tekintve talán már más a helyzet. Nézzük Kondor esetét. Kétségkívül, ha mindig mesterének vallotta is Koffán Károlyt, Barcsay Jenőt és Kmetty Jánost, nem sok szál fűzi hozzájuk, mint ahogy más, korábban élt magyar festőhöz vagy irányhoz sem igen kötődött. Ezzel szemben jogosan vetik össze Dózsa karcsorozatának a kultúrtörténeti és esztétikai jelentőségét Juhász Ferenc Tékozló ország c. eposzáéval, a Késes angyal Kondor-kép pedig Nagy László költészetének az emblémája is lehetne, hiszen egyformán építettek műveikkel káromkodásból katedrálist. Az sem véletlen, hogy Mészöly Miklós reagált a legmegértőbben Kondor verseire, vagy hogy Kurtág György Bornemisza-ciklusa és Kondor Szent Antal megkísértése karcai között egzisztenciális a rokonság. Ha pedig mégis csupán a magyar képzőművészet karakterológiája vetületében nézzük a kondori életművet, akkor azt állapíthatjuk meg,