A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 16. (Miskolc, 1977)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - ifj. Barta János: Falu és külvilág

Iodés e téren a kapcsolatok bővítése felé hatott: a század első felében sorra megszűntek a régi, kis, helyi malmok (Mogyoróska, Fony, Szántó). Ma a malmok messzebb vannak, a kelet-abaúji falvak lakosai többnyire a Hernád völgyébe járnak őrletni. A malmok részben a folyón innen (Abaújkér — a legközelebbi malom, ahol a bevitt gabona helyett azonnal adták a lisztet, így aki a fuvart fizette, mind ide járt — továbbá Vilmány, Gibárt, Gönc), részben a túlparton működnek (Méra —, ahol a gazda a saját gabonájából őrölt lisztet kapta vissza, ezért a legjobb malomnak tartották a környéken —, valamint Encs). Részben ugyanezeken a helyeken voltak a kendertörő malmok is (Méra, Encs, Gibárt, ez utóbbi már nem működik). Az alapvető mezőgazdasági cikkek (gabona, fa) értékesítéséből származó jövedelem —, mint említettük — csak a lakosság egyik — kisebbik — részét gazdagította. Ugyanakkor azonban a gabona eladása révén a vidéket olyan termékétől fosztotta meg, amelyből a legtöbb helyen nem tudtak eleget termelni. Hogy a szükségletekben mutatkozó hiányt fedezhessék, s az élelmiszerpiacon vásárlóként léphessenek fel, a lakosság nagyobb része kénytelen volt munkaerejét eladva napszámot vagy éppen cselédeskedést vállalni. A keletabaúji vidék gazdálkodása azonban helyben csak korlátozott munkalehetőségeket tudott nyújtani. A gazdasági okból létrejött kapcsolatok között így előkelő helyre kívánkozik az idegenben történt munkavállalás is. Ez persze megint nem a lakosság egészét érintette, hanem éppen azokat, akik a korábbi vásározási-piacozási lehetőségekkel kevésbé tudtak élni. Látszólag a körülmények e területen is kínáltak bizonyos belső kiegyenlítődést: míg nyáron lent a szántóföldeken, addig télen fent az erdőkben nyílt jó munkaalkalom. Valójában azonban mindkét helyen ugyanazok dolgoztak: míg nyáron Regéckéről és Baskóról — saját gabonájuk beérése előtt — a Hernád-völgybe vagy az Alföld peremére jártak aratni, télen a regéckeiék Váralján, a korlátiak Árkán, a baskóiak Mogyoróskán vágták az erdő fáját. Aratni távolabbra nemigen mentek, a helybeliek az első világháború előtt sem kapcsolódtak be a felvidékiek országjáró arató körútjaiba. Pedig a Hernád-völgyben délről jövő, gabonaszállító szekereikre ma is emlékeznek, hiszen ezek akkor szenzációszámba mentek, mert náluk olyankor még távolabb volt a gabonaérés ideje. — Fát vágni már inkább elmentek Erdőbényére, Erdőhorvátiba, a Hutákba, Telkibányára, tehát a hegy gerincén feljebb, vagy annak túlsó lejtőjén fekvő falvakba, ezzel újabb — más kapcsolatoknál alig jelentkező — területet vonva be érintkezéseik körébe. Hasonló az iránya a szőlőkben napszámot vállalók munkalehetőségeinek, bár itt a távolságok megnőttek. Vidékünkről kapálni, szüretelni Mád, Tállya, Tolcsva és különösen Erdőbénye szőleibe jártak, de esetenként (Boldogkőváraljáról) a közelebbi Abaújszántóra is. — Akit nem kötött föld vagy ház, szolgálni ment. A közelebbi helyek (Szántó, környékbeli kisvárosok) mellett egyesek messze földre (Alföld, Miskolc, Budapest) is elmentek, hogy szolgálatra megfelelő helyet találjanak. A munkavállalás esetében az utazás, világlátás foka tulajdonképpen fordított arányba került az illető társadalmi helyzetével: az alkalmi vagy állandó munka vállalásával minél szegényebb volt valaki, annál messzebb juthatott. E fordított arány felállítását támasztják alá az idegenben történt munkavállalás szélsőséges esetének, a kivándorlásnak körülményei is. Az abaújizempléni hegyek lakosságát erősen érintette a múlt század végén megindult ki-